1998. december
Már az 1867-es kiegyezés évében – nem sokkal a Royal Institute of British Architects és alig néhány más mérnökegylet megalakulása után – jött létre a magyar mérnök- és építésztársadalom szervezete, a Magyar Mérnök és Építész Egylet, amely nyolc vidéki osztályával együtt az 1949-es politikai változásokig jelentős nemzetközi tekintélynek örvendő társadalmi szervezetként is működött. A Budapesti Mérnök Kamara megalakulásáig a Kereskedelmi és Ipar, a Közjegyzői, a Mezőgazdasági, az Orvosi, a Sajtó, a Szín- és Filmművészeti, valamint az Ügyvédi Kamarák sorában a mérnökök és építészek hivatási képviselete volt. A Mérnök Kamara 1941-ben épült Szalay utcai székházát – amelyet a javaknak a ’49-es rendszerváltozást követő újraosztásakor a Közoktatási Minisztériumnak adtak – a Le Corbusier párizsi irodájából hazatért, majd Budapest ostroma után Svájcba költözött Wanner János tervezte.
1903-ban a washingtoni Capitolium európai tanulmányútja résztvevőinek jelentése szerint a rakpartok, a Duna-hidak, Steindl Imre Parlamentje, Schulek Frigyes Mátyás-templom–Halászbástya együttese és Hausmann Alajos Királyi Palotája, valamint a Körút és a Sugárút által meghatározott városképével valamennyi új főváros közül Budapest a legsikerültebb. Az építészek bámulatos érzékenységgel reagálnak az eklektika, a szecesszió gyors egymásutánban követő divatáramlataira. Az 1907-ben fiatal építésznemzedék – Kertész K. Róbert, Sváb Gyula, Kós Károly, Toroczkay Wígand Ede, Zrumeczky Dezső, Medgyaszay István, Kozma Lajos és társai – Lechner Ödön, Lajta Béla, Árkay Aladár építészete ellen lázadva a képzőművészetekben és a zenében éledő népies irányzatok, valamint az angol Ruskin és Morris nevével fémjelzett iparművészeti mozgalmak hatására megalakítják az akkori „Fiatalok” mozgalmát. 1929-ben a dessaui Bauhausból több magyar építésszel hazatért fiatalok vezére, Molnár Farkas Fischer Józseffel együtt megalakítja a CIAM – itthon inkább CIRPAC (Committé International pour la Résolution des Problems the l’Architecture Contemporaine) – néven ismert magyar csoportját. Ezzel párhuzamosan a modern építészet Le Corbusier és a Római Iskola által ihletett fiataljai – a magyar építészet 900 éves történetét végigkísérő – latinos ízű változata Árkay Bertalan, Janáky István, Lauber László, Nyíri István, Rimanóczy Gyula, Dávid Károly, Wanner János és az Olgyayak alkotásaiban jelentkezik.
A Mérnök és Építész Egylet kéthetenként megjelenő közlönyével, a műszaki és gazdasági vonatkozások köréből kiadott értekezéseivel, a városfejlesztés és az építészet kérdéseiről – köztük olyan örökzöld témákról, mint az Olimpiai Stadion, a BNV, az EXPO, a most az INFO Parkkal megvalósulni látszó Egyetemi Város, a Nemzeti Színház és vagy a Városháza elhelyezéséről – szóló ankétok előadásainak és felszólalásainak a gyorsírói jegyzetek alapján készült tudósításainak súlyával és szakértelmével jelentős hatást gyakorolt a Székesfővárosi Közmunkák Tanácsa, a polgármester és a polgárság véleményének alakulására. Gimnazista koromnak a pályaválasztását is meghatározó olvasmányaim közé tartoztak az 1907-ben alapított Magyar Építőművészet és főleg az 1928-tól Borbíró Virgil szerkesztésében megjelenő, az építészet új útjait kereső Tér és Forma mellett a Mérnök Egylet kiadványai. Ma is őrzöm a sorozatnak az 1940 decemberében a városrendezési, az esztétikai, a forgalmi és műszaki, valamint a gazdasági és pénzügyi vonatkozásait tárgyaló háromnapos ankét kiadványát, amely a városházi közhivataloknak a meglévő épület keretéhez simuló Károly körúti elhelyezésére kiírt, eredményesen lezárt pályázattal szemben az új városházának a Duna-parton való elhelyezése mellett érvelt.
Mindez ma már történelem. És a történet folytatása még nem való a történészeknek, hiszen még többen élnek azok közül, akik emlékeznek arra, ami azóta történt, tehát nincs meg a „történeti távlat”. A II. világháború után az újjáépítés és a normális élet helyreállítása csodálatos optimizmussal kezdődött. A Közmunkák Tanácsának elnöke a Tér és Forma szerkesztését 1942–1944 között irányító Fischer József lett, míg maga a lap Major Máté szerkesztésében 1946 és 1949 között Új Építészet, majd 1951-ig Építés – Építészet címen élhetett tovább. 1949-ben aztán tudomásul kellett vennünk, hogy nincs többé Közép-Európa. Bécs és Milánó Nyugat-Európa, Prága, Budapest és Varsó pedig a kelet-európai politikai és gazdasági struktúra része lett. Ezzel a rendszerváltozással az építészetben kötelezővé vált a „szocialista realizmus”-nak nevezett neoklasszicizmus, neo-eklekticizmus. Kormányzati intézkedésre 1951-ben megalakult az alkotó építészek önkéntes tagságon alapuló társadalmi szervezeteként a Magyar Építőművészek Szövetsége. Nevét a Lechner Ödön által alapított, 1902–1949 között működő szövetségtől vették. Elődjének tekintették a Magyar Képzőművészek Szövetségének 1959-ig működő építészeti szekcióját, valamint a Magyar Mérnök és Technikusok Szabad Szakszervezetének tagozatát is. 1952-ben indított folyóirata részére az 1944-ben megszűnt Magyar Építőművészet címét választják. 1953-ban indult a fiatalok továbbképzésére a MÉSZ Mesteriskolája, melyre kétévenként az akkori fiatalok közül mintegy 22, legalább kétévi gyakorlattal rendelkező építészt vettek fel nyilvános pályázat alapján. Azok, akik felvételt nyertünk, szabadon választhattuk meg mesterünket, akinek műtermében dolgoztunk hétfőtől péntek délig, míg péntek délután és szombat délelőtt Granasztói Pál, Pogány Frigyes mellett a magyar szellemi élet más területeiről meghívott személyiségek előadásait hallgattuk. Ez módot adott arra, hogy megválasszuk a nemrégen felállított nagy állami tervezőirodákban dolgozó mestereinket. Ezek a „komplex” nagy irodák lényegében a Greater London City Council (GLCC) és a Skidmore, Owings and Merrill (SOM) mintájára alakították magukat. Akkor a tervező saját neve alatt publikálta munkáját, és csak zárójelben szerepelt a neve mögött a cégé, a vállalaté, amelyik az ahhoz szükséges háttérszolgáltatásokat biztosította. Legtöbben a Janáky István, Rimanóczy Gyula és Dávid Károly által fémjelzett Középülettervező Vállalat (KÖZTI) és a Szendrői Jenő által megformált Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) körül csoportosultak. Én az utóbbi felé navigáltam, mert az ipari technológiák és az azok által igényelt szerkezetek bizonyos fokú mentességet jelentettek az akkor szocreálnak nevezett – azóta akár prepostmodernnek is nevezhető – neoklasszikus vagy neo-eklektikus stílusban való tervezés alól.
Nyilvánvaló, hogy az Építőművész Szövetségnek, akár az Írószövetségnek és a többi művészeti szövetségnek, az őket létrehozó kormányzati szándék szerint az lett volna a feladata, hogy elősegítse az értelmiség ezen csoportjainak egységes marxista-leninista szemléletének kialakítását. De a MÉSZ ülései számomra a Mérnök és Építész Egylet ankétjainak a diákkori olvasmányaimból ismert hangulatára emlékeztettek. Már az 1951-es alakuló közgyűlést követő 1955-ös közgyűlésen megtaláltuk a módját annak, hogy a listás szavazás szabályainak betartásával Major Máté elnöksége alatt új vezetőséget válasszunk. A börtönből abban az évben szabadult Kéthly Anna szerint ez volt az első jelentős értelmiségi lázadás 1956 előtt. Az Írószövetségnek a forradalomban betöltött szerepe pedig ennél is nyilvánvalóbb. 1960-ban aztán meg is szűnt a Mesteriskola, amely aztán csak 1970-ben Szendrői Jenő vezetésével „Fiatal Építészek Köre” címen alakulhatott újjá. A MÉSZ Elnökségéből az 1955-ös közgyűlésen kibuktatott vezetők alapították 1966-ban az akkor ugyancsak az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium felügyelete alá tartozó Magyar Urbanisztikai Társaságot (MUT) az urbanisztika tárgyköréhez tartozó elméleti és gyakorlati szakemberek, valamint a városok közti kapcsolatok ápolására.
A Nyugat-Európához való újrafelzárkózás lehetőségét megcsillantó legutóbbi rendszerváltás akkor történt, amikor a keynesianus jólléti állam építésének a gyakorlata helyett világszerte a Milton Friedman-i neoliberális piacgazdaság szabályai lettek a mérvadók. Az 1973-as olajválság óta a korábbi „etalista” döntéshozatalt az akkor „deregulációként” üdvözölt és hamarosan elképesztően bonyolult, sokszereplős, időigényessé vált mechanizmus vette át. A hierarchia helyébe a konkurencia, a verseny lépett. A megrendelők többé nem az állam vagy az állami költségvetés különféle csatornáin keresztül támogatott beruházók, hanem a multinacionális érdekeltségek és a magántőke. A szakmai érdekvédelem ellátása céljából a MÉSZ a kamarai törvény „megalkotásáig” Magyar Építészek Szövetsége és Kamarája néven kvázi kamarává alakult. Azóta a jelentős megbízásokhoz jutó sztárépítészek, a kft.-kbe, bt.-kbe
szerveződött tervezők, a külföldi cégeknél strómanszerepet vállalók, a megbízást reményében ingyen munkát vállalók vagy a többnyire soktornyos villák tervezésére specializálódott kollégák tervezési jogosultságát az Építési és Városfejlesztési Minisztérium tervezővállalatainak vezérkara vagy az Építésügyi Hatóság helyett a kamara látja el. Pontosabban az újjáélesztett kamarai törvény szerint az építészet esetében az Építész Kamara, a statikai és épületgépészeti társtervezőink vagy az instrumentális hálózatok tervezői esetében a Mérnök Kamara.
A tervezői és szakértői jogosultság megállapítása a tervezők, szakértők névjegyzékének vezetése, a díjszabás, a szakmai gyakorlattal kapcsolatos etikai kérdések, a praxis szakmai felügyelete, a különböző szinten tervezői jogosultsággal rendelkezők népes táborának hivatási képviseletét ellátó kamarai hatáskörbe tartozik. Ugyanakkor továbbra is szükség van arra, hogy az állandóan változó körülményekhez alkalmazkodás kényszere vagy a divat változása miatt jelentkező irányzatok, a saját szervezeteiket létrehozó különféle áramlatok, a szekértáborosodó csoportok és a mostani fiatalok mozgalmai továbbra is találkozhassanak a Magyar Építészek Szövetségében. A szövetségben volna a helye a régi Mérnök és Építész Egyletnek, a városfejlesztési, esztétikai, műszaki, gazdasági és pénzügyi vonatkozásait ütköztető szimpóziumaihoz vagy az azokon felnőtt mestereink által szervezett MÉSZ-rendezvényeihez hasonló vitáknak, amelyek nagyobb súlyt adhatnának a szövetségnek olyan állásfoglalásaira, mint:
– A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos – a mérnök kollégák meghallgatása nélküli – véleménynyilvánítás;
– a Földes Gábor megyei színházának állami támogatásával 1840-ben országos intézménnyé lett, és azóta számos alkalommal más épületbe kényszerülő Nemzeti Színház szinte állandóan napirenden lévő méltó elhelyezése; vagy akár
– az 1968-as új gazdasági mechanizmus akcióterveként készült Budapest 1970-es általános rendezési tervében kijelölt három modern vonalas metró vonalának 20 éve halasztott 3. vonala építésének a most az „I Love Metro 4” címen rendezett happening néven elvárt támogatása.
A MÉSZ – melynek feladata ma is az építészet, a városépítés, a műemlékvédelem tárgykörében az állami és társadalmi szervezetekkel, a társművészeti ágak szövetségeivel, az építészoktatással, a közvéleményt alakító médiával, a külföldi és nemzetközi építész szervezetekkel való kapcsolattartás – megalakulásakor a szerény méretű, elegáns Almássy-palotát kapta székházul. Jó volna, ha a javak mostani újraosztásakor ez a műemlék épület a Kós Károly-teremmel és az Építész Pincével együtt a MÉSZ tulajdonában maradhatna, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy az Ifjúsági Tagozat, a Vándoriskola, a különféle honi és külföldi építészeti irányzatok, az építésziskolák, a különféle csoportosulások, a mai fiatalok bemutatását szolgáló rendezvények, kiállítások mellett – a kvázi kamarává alakuláskor létrejött helyzet fenntartásaként – továbbra is otthont adna a MÉSZ taglétszáma többszörösének hivatási képviseletét ellátó Magyar és Budapesti Építész Kamarának is. És így valóban az Építészet Háza lehessen. Az abbamaradt padlástér befejezésével az irodák és a könyvtár jelenlegi zsúfoltsága is megszüntethető volna. Természetesen itt a helye a kamara és a szövetség havi tájékoztatójaként megjelenő Építészek Közlönye, a MÉSZ folyóiratának, az Új Építőművészetnek és a kamara folyóirataként a folyamatban lévő tervezési munkákat és alkotóikat bemutató Építész Műhely negyedévenként megjelenő kiadványa szerkesztőségének is.
Igazán szép persze az lenne, ha az Építész Pince a nevéhez illően – újra vagy végre – a ma begubózni látszó építész- és mérnöktársadalom, a képző- és iparművészek, a szellemi élet öregjeinek és fiataljainak, ha nem is törzskávéháza, de az egyik kedvenc találkozóhelyévé válna. Erre esélyünk is lehet, hiszen a Mérnök és Építész Egyletben már nem találkozhatunk, a FÉSZEK pedig már rég nem a festők, építészek, színészek és egyéb kóklerek találkozóhelye.
Budapest, 1998. december 8.
Polónyi Károly