2004. szeptember
Építészke sír-rí: Apu, vegyél nekem hintalovat! – Nem veszek fiam – így a gondterhelt atya. – Azért nem, mert nincs rá pénzem. – De már a Lacikának is van, meg a Pistikének is van, de még a Pannikának is van, pedig az kislány – nyafog tovább a gyerek. Akkor sem veszek – mordul immár az atya, és közben az előszoba falára rajzszögezett villanyszámlára gondol. A kölyök persze egy ideig még nyaggatja, de végül megelégszik egy rózsaszín nyalókával. Aztán eltelik harminc év. Az atya felvergődte magát. Sok pénze ugyan most sincs, de azért már telik néha bohóságokra is. És akkor eszébe ötlik a hintaló. Nehéz már ilyesmit felhajtani még a bolhapiacon is, de mégiscsak sikerül elkapnia egy derest. Kicsit kopott, de így is szépen mutat a karácsonyfa alatt. Az építész gyerök – immár több jól sikerült csemete büszke apja – otthon mégis bosszankodva birizgálja a szakállát. A fatertól azt tanulta, hogy ajándékot kidobni nagy pofátlanság, ám csöppnyi lakásában most hova a francba tegye ezt a nyamvadt falovat?
Angliában a country house – mondjuk udvarház – a jómód és némi rang kimondatlanul is elvárt melléklete. A történelmi családok már több száz évvel ezelőtt felépítették a kastélyaikat, hanem szegény újgazdagok most kell építsenek valamit. No, de milyet? – ez a kérdés. A válasz az őstulajdonosok számára sem közömbös. Végtére a klub tagja is csak az lehet, aki mindenben megfelel bizonyos elvárásoknak.
Arról nem is beszélve, hogy az udvarház terveit engedélyeztetni kell az illetékes tanáccsal. És bizony-bizony azok, de a polgárok is, éber szemmel figyelnek az effajta új ház öltözetére. Merthogy nemcsak az eredeti udvarházak régiek arrafelé, hanem a demokrácia gyakorlata is.
A kilencvenes években John Gummer konzervatív környezeti miniszter – zsinórmértékként – az építtetőket és a hatóságokat egyaránt eligazító tervezési irányelvet bocsátott ki. A kívánatos az, hogy az új udvarház valamilyen historikus stílust kövessen. Minden érintett helyeselt. Végtére is, ha benövi a repkény, messziről bárki ősi építménynek nézheti, még a ragadó újat is, közelről meg úgyis csak az láthatja, aki jogosult a „Privat” tábla jelezte vonalat átlépni.
A most hivatalban lévő munkáspárti miniszter azonban elérkezettnek látta az időt a modernizációra. Arra, hogy sutba dobja a Gummer-irányelvet, mondván: nem a stílus, hanem a példamutató építészeti minőség a lényeg. Előre hát bátran a merész és szokatlan építészeti gondolatokkal! No, lett is erre általános felzúdulás. Mindenekelőtt ama építészek zajongtak, akik a stílusépületek tervezésére művelték ki magukat, és ezzel a reputációval forgolódnak a hirtelen fialt pénzeket elkölteni szándékozó orosz elvtársurak körében, akik persze csakúgy tiltakoznak, mint az érintett tanácsok. Vagy a választópolgárok, akiket – különösen az iraki blamázs óta – módfelett ingerelnek Tony Blair miniszterelnök modernizációsnak mondott ötletei.
Az Economist a közelmúltban adott hírt a változtatás fiaskójáról. A meghirdetés óta csupán egyetlen merészen új tervet nyújtottak be. A lapban közölt látványterv a zöld gyepen lapuló méretes májas és véres hurkából összerakott konfigurációt mutat, ami igazából eredeti és errefelé különösen meghökkentő.
(A szigetországban az effajta ínyencségek szinte teljesen ismeretlenek.) A lojális hatóság mindazonáltal kiadta az engedélyt, a példamutatás mégis elmaradt. A kliens lemondott az építkezésről. Ámbár nem kizárt, hogy az építtető és építésze az egészet csak brahiból csinálta (vö. angol humor!), hogy így mutasson szamárfület a miniszternek.
Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő. Részint azért nem, mert nincsenek építészeti irányelvek, másrészt azért nem, mert rég nincsen az iskolákban vizuális nevelés, azaz hiába nevezne meg az irányelv bármilyen preferált építészeti stílust, sem az építtető, sem a hatóság, de még sok tervező sem tudná, miről van szó. Az ügyvédek meg azonnal belevernék a csúfot. Egyébként is, ahol vihogva lehet szlalomozni a paragrafusok bójái között, ott az irányelv semmi. Bakfitty…
És ha lenne? Mármint Magyar Építészeti Múzeum? Nemcsak papíron, de a valóságban? Ismeretes, hogy az intézmény páratlanul gazdag gyűjteményt őriz. Csak a tervrajzkollekció 30 000 darab. Állítólag. (Bízva abban, hogy az 1968-as alapítás óta nem fújtak meg belőle néhányat.) Mindazonáltal a múzeum máig nem látogatható. Nincsenek kiadványai, nincsen internetes elérhetősége, évenként mindössze egy-két időszaki kiállítást mutat be az Országos Műemlékvédelmi Hivatal budavári székházában. Minthogy máig sincsen hajléka. Ilyen múzeum pedig ház nélkül nem létezik.
Hogy miért nincsen virtuális galériája sem, azt csak találgatni lehet. Persze az ilyesmihez is némi pénz szükségeltetik. Kevesebb, mint egy múzeumépülethez, de talán annál mégis több, mint amennyit az informatikai tárca a kakaóbiztos reklám-számítógépek megvásárlására költött. Ugyanakkor egy online gyűjtemény gyönyörűségére és okulására szolgálhatna a Sulinet-program szerencsés flótásainak, de még az egyetemi hallgatóknak is. Egy csak a bökkenő. Dönteni kell. Szabad-e növelni a kimerítő lövöldözős játék után az amúgy is túlterhelt tanulót még valamicske építészeti műveltség fellvillantásával is?
1968 óta, az eltelt 36 év alatt nagyon sok ígéret röppent föl vezető politikusok ajkai közül. Lesz háza a Múzeumnak. Nem is akármilyen. A Sándor-palota például. Amiből nyilván nem lehetett semmi. De utána is jöttek az újabb ígéretek rendre. Ha nem is minden évben egy, de kétévenként minden bizonnyal legalább másfél. Akkor pedig – ha minden igaz – jövőre hangzik el majd a huszonötödik.
Idejében szólok. Méltó és igazságos lenne, ha a MÉSZ és a MÉK valamilyen rangos nemzetközi rendezvénnyel emlékezne meg a jeles fordulóról. Ha például minden uniós ország építészeti múzeumának vezetőit meghívnák – az interneten vagy félszáz érhető el –, népes gyülekezetre számíthatna. (NB. Angliában a 12 építészeti központ mellett 6 múzeum működik, Franciaországban 9, Spanyolországban 5. Németország a maga 5 és Ausztria a 4 múzeumával elbújhat mögöttük.) Számoljunk! Ha minden meghívandó külföldi eljönne, ez, mondjuk, 120 vendéget jelentene. Adjuk hozzá a kötelezően meghívandó magyar protokollt! Ami legyen 100 személy! Ám közülük ötnél több aligha jönne el. És ők is csak tévedésből (némely titkárnők a nagy tolongás miatt néha meggondolatlanul firkálnak főnökeik előjegyzési naptáraiba). Így a ténylegesen megjelenő, mondjuk, 70-80, hozzáértő már komolyan diskurálhatna arról, hogy milyen a korszerű Építészeti Múzeum. Nehogy majd – gondolom, valamikor 2015 után – kopottas hintaló legyen a kultúránknak szánt nagyvonalú ajándék! Hogy milyen legyen? Bizonnyal snájdig, ha gonddal kipofozott műemlékben fogadja a vendégeit, pontosabban használóit. Ennél azonban sokkalta fontosabb, hogy olyan helyen legyen, ahova az emberek szívesen elmennek, ahol jól érzik magukat. És olyasmit kínáljon, amit sok ember talál érdekesnek! Az olyan „klasszikus” múzeum, ahol csak szép régi építészrajzolatok láthatók, meg a termek sarkában ásítozva kötögető teremőr nénik, aligha számíthatna kirobbanó sikerre.
Nálunk már csak azért sem, mert hiábavaló bajai hallét találni annak, akit egész addigi életében korpalevesen tartottak, és csak a mérgezett vízben hasát mutogató döglött halat látott. Ne kerteljünk! Ebben a vizuális szempontból (is) írástudatlanná tett országban építészet iránt komolyan érdeklődő – közönségként – nem létezik. Azt gondolom továbbá, hogy az Építészeti Múzeum az építészetről kellene szóljon, aminek csak egyetlen – ámbár nélkülözhetetlen – szelete a műemlék. Az egészet kellene láttassa. Mégpedig közérthetően, sőt játékosan, hisz egyik legfontosabb közönségrétege a fiatalság kell legyen. Végül azt vallom, hogy az építészetet kultúránk szerves és eleven részeként kellene megmutatni, amire azért jogosult mindenki, mert az életminőség meghatározó összetevője és önazonosságunk megjelenítője.
Egyáltalán nem zavarna, ha az intézményt nem is múzeumnak, hanem építészeti központnak hívnák. És benne vagy a közvetlen közelében zenét lehetne hallgatni, szobrokat, képeket, fotókat megcsodálni. Vagy klubhelyiségekben tereferélni, érdekes előadásokat meghallgatni, azokról vitatkozni. Ahol működne egy kis irodalmi színpad, egy artmozi. S persze kávéház, hívogató étterem, könyv- és zeneműbolt stb. Egyszóval a hely a kultúra kisvárosa lenne. Persze árnyas, szobordíszes parkkal és a gyerekek számára játszóhelyekkel, szép halas medencével, látványos madárházzal, ahogy illik.
Bécsben már virul ilyesmi. Mint a Művészeti Központ része. És Budapesten is létezik még legalább egy olyan hely, ahol valami hasonló lépésről lépésre megvalósítható lenne. A Millenáris Park az. Az egykori Ganz-tömb a feleslegessé vált minisztériumi épülettel együtt. Egy jól előkészített pályázat alighanem bebizonyítaná, hogy szinte minden épület hasznosítható lenne, ha bátor és avatott kézzel alakítanák át őket. A fenntartható fejlődés parancsa is ez. Visszatetsző és szánalmas, hogy a kulturális és az informatikai tárca a terület használatán huzakodik egymással akkor, amikor a magyar kultúráról van szó.
Tudott, hogy most nincsen pénz. Kapkodás helyett ilyenkor lehet és kell komolyan elgondolkodni. Azon, hogy miként lehet és kell majd legjobban elkölteni, ha lesz. A Mammut meg elégedjen meg azzal a profittal, amit már lekaszált, és még bizonnyal fog is! Számomra a nemzeté százszorta előbbre való. (Sorry!)
Persze tudom, felhozhatók nyomós, igen megfontolandó ellenérvek. Hogy úgy jó az Építészeti Múzeum, ahogyan van. Lévén az még olyan Hungárumkum, mint amilyen a fokosch, a gulasch meg a tsikosch. Merthogy ilyesmi azért akadt egykor, és létezik ma is. Viszont jóllehet egy-két (újonnan csatlakozott) európai országnak még nincsen építészeti múzeuma, de olyan – rajtunk kívül – biztosan egy sincsen, amelyiknek már harminchat éve van, ám máig nem létezik. Hogy ezzel a produkcióval egész Európát megnevettetjük? Hát, kérem, nem sömmi az! Még Hollywoodnak is csak ritkán sikerül.
Borvendég Béla