Az építészet más!

2002. október

„…világosb jövője se legyen a magyarnak…?
Lehetetlen! Csak maga magát ne rontsa
S éghajlata s körülményei minden árnyéklatit felfogván,
Tanulja végképp meg a józan építés fő elveit.
Építsen, ne rontson!”
Széchenyi-Pesti Por és Sár

Többször, többféle módon kifejtettük, hogy az építés ténye nem feltétlenül jelent inspiratív minőségigényt és ebből fakadó értékteremtő építészetet. Széchenyi ezt tudta! Az „építs – ne ronts” meghökkentően bölcs fogalompár azt a felismerést tükrözi, hogy a cselekvés – ha úgy tetszik a „tett” – értékét nem önmaga, hanem a vezérlő, célokat kitűző eszme, a helyes cél határozza meg. E fogalompár ma az „építés – építészet” fogalompár tartalmi tisztázásához ad segítséget.

Kétségbeejtő, hogy a mai magyar köztudatban, a médiában, a politikában, sőt a szakmán belül is mennyire tisztázatlanok ezek a fogalmak, és ebből következően mekkorák a tévedések.

A probléma lényegét egy példázattal tudjuk szemléletessé tenni:
Az évekkel korábban szétdarabolt és a magyar államigazgatásban egységes képviselet nélkül álló építésügy – pótlék gyanánt – életre hívta és működteti az Építési Fórum nevű szervezetét.

A kormányváltást követően az új politikai vezetés és az építésügy első találkozásán – a kétségtelen együvé tartozás okán is – természetesen részt vett az építészet képviselete is.

A találkozáson végigdübörgött az évi 1600 milliárdos gazdasági forgalom önérzete és tisztelete, és teljes volt az egyetértés ennek a gazdasági erőnek a fontossága tekintetében. A felek biztosították egymást a kölcsönös érdekekről és a kölcsönös megbecsülésről. A messzire tekintő megbeszélésnek „tervezés” álnéven a vélt gazdasági súlyának megfelelően – néhány százalék mértékig – szereplője volt az ÉPÍTÉSZET is. Mégsem voltunk boldogok! Az építésügy valamennyi szereplőjének fontosságát elismerve és hangsúlyozva ki kell mondanunk: az ÉPÍTÉSZET más!

Próbáljunk eljátszani egy abszurd, de analóg helyzet gondolatával: összeül a világ zenei életének valamennyi fontos szereplője a hangszerkészítőtől a stúdiótulajdonoson át a lemezkiadóig és az előadóművészekig. Örömmel és jogos büszkeséggel veszik számba a tevékenységük gazdasági eredményeit, és terveket szőnek a világ zenei jövője tekintetében. De mit fognak felelni arra a kérdésre, hogy – mit játszunk?

Mi szülte a korábbi sikereket, a felhangolt zongora, a digitális hangtechnika vagy John Lennon vagy Beethoven zsenije? Lesz-e olyan szamár ez a testület, hogy azt gondolja: kotta nélkül ugyan nem tudunk játszani, de azt majd megíratjuk a kemény versenyben legolcsóbbnak, leggyorsabbnak bizonyuló kottaíróval?

Elképzelhető-e, hogy egy nemzet himnuszát a legerősebb komisszár házi cimbalmosa írja, hangszerelje?
Aligha! Van tehát az életnek olyan szegmense, ahol evidencia, hogy a közönségsiker és az arra épülő gazdasági siker záloga az alkotás, az előadható, a társadalom értékítéletét megnyert MŰ.

Az „építés” és az „építészet” fogalompár egymást feltételező, de egymástól független értelmezése, társadalmi és politikai elfogadtatása nemcsak a szakmának, az épített világunk, kultúránk megőrzésének is érdeke, feltétele. Az előző kormányváltáskor a szakma kísérletet tett önmaga meghatározására, közeli és stratégiai céljainak megfogalmazására (MÉDIAKÖNYV 1998.). A média figyelme mellett tárgyalások indultak a leendő kormánnyal az építészet államigazgatási képviseletének megteremtése érdekében. Úgy tűnt, hogy értik az érveinket, és egyetértés nyomán született az elképzelés a kancellária mellett kialakítandó „Építészeti Hivatal” megvalósítására. Majd jött – az azóta szállóigévé lett – szóbeli üzenet, hogy „…a Kövér Laci tegnap odaadta az építészetet a…nak”, később a hivatalos, pecsétes levél, aminek idetartozó lényege így summázható: „Köszönjük fontos felvetésüket, de szíveskedjenek az építésügyért felelős … minisztériumhoz fordulni…”.

Négy év és egy kormányváltás után újabb kísérlet. A korábbi előterjesztést – annak hangsúlyozásával, hogy sajnos minden megállapítás változatlan tartalommal aktuális – megküldtünk minden politikai és államigazgatási döntnöknek, ám választ csupán egy helyről – a kultuszminiszter megbízásából – kaptunk. A válasz lényege sajnos nem meglepő: „Köszönjük felvetésüket, de az építésügy a … minisztériumhoz került…”.

Talán elfogadható impertinencia, ha azt mondjuk, szívesen megismernénk a miniszter véleményét az „írás – irodalom” fogalompár összekeverhetőségéről.

Témánk tekintetében nem marad más, mint folyamatosan és nyomatékkal hangsúlyozni: tudni illik, sőt tudni kell, az építészet más! Nehéz megérteni, hogy ez a roppant egyszerű igazság miért nem képes utat törni magának.

Volt idő, amikor elődeink ezt tudták. A törvényi erővel létrehozott „Közmunkák Tanácsa” (1870. évi X. sz. törvény) bizonyított. Erre tanú maga a város.

Elgondolkodnunk leginkább azon kell, hogy ez egy szakmai testület volt, függetlenségét törvény garantálta, pénzt és döntési hatalmat kapott, tagjait – a paritás elve alapján – választott és a kormány által kinevezett személyek alkották. Munkájukat nem tudta közvetlenül befolyásolni a napi politika.

A jó példa tehát adott. Az építészszakma aktivizálódását a rendszerváltás remélt szellemi nyitottsága és az a felismerés motiválta, hogy az európai csatlakozás hordalékaként eltűnhet a magunkkal hurcolt kulturális zűrzavar. Ha számba vesszük a kiinduló lehetőségeinket, akkor megállapítható, hogy az optimizmus indokolt volt.

Az építészeti szakmagyakorlás társadalmi helyzetét alapvetően három törvény rendezi, határozza meg.
Elsősorban és átfogóan az úgynevezett kamarai törvény (1996. évi LVIII. sz. törvény). Már a megszületése is maga volt a csoda. Máig mérlegelés tárgya, hogy az egyhangú igen a honatyák teljes egyetértését vagy az ügy iránti teljes érdektelenségét jelenti-e.

A törvény a legtöbb lényeges kérdést szabályozta. A szakma önkormányzatokat kapott a jogosultsághoz kötődő névjegyzékkel, minősítéssel állami feladatokat vállalt, ellenőrzési, felügyeleti jogot kapott a tagjai felett, és szabályozott kapcsolatban együttműködhet a jogalkotással. A törvénynek természetesen megvannak a maga hibái is. A három legfontosabbat említsük meg:

– A megyei területi elv és a praktizáló építészek területi megoszlása óriási aránytalanságokhoz vezetett a területi kamarák létszámát és a tagdíjbevételhez kötődő üzemeltetési lehetőségeket illetően. Ezt a problémát az építészek észszerű – akár regionális(!?) – szerveződéssel előbb-utóbb megoldják.

– A kamara a törvényes kötelezettségei sorában állami feladatokat is ellát a tagság pénzéből, mindenfajta költségvetési támogatás nélkül. Ez nyilvánvaló abszurdum! Ha az ÉPÍTÉSZET egyszer a politikai elit számára elfogadottá válik, világos lesz az államigazgatási hovatartozása, akkor nyilván megnyílik a szükséges költségvetési rubrika is. Addig? A tagság hitelez.

– A törvény a vele egy időben született versenytörvény (1996. évi LVII. sz. törvény) lelkes piaci liberalizmusától rettegve csupán ajánlott díjszabásról beszél. Ez a kérdés – később még visszatérünk rá – csak az építészet fogalmának társadalmi, politikai és szakmán belüli egyértelmű tisztázása árán rendezhető.

A munkához jutás, a szakmai verseny mibenlétét a közbeszerzési törvény (1995. évi XI. sz. törvény) a saját illetékességi körén jól túlmutatva szabályozza. Ennek eredeti formája az építészeti tervezést – zseniálisan, a lényeg pontos felismerésével – kizárja saját hatásköréből, és az építési törvényt így módosítja:

97. § (3) Az építésügyről szóló 1964. évi III. törvény a következő új 41/A §-sal egészül ki:

„41/A § A közbeszerzésről szóló törvény hatálya alá tartozó építési beruházás hatósági építési engedélyezési tervdokumentációja, illetőleg az építési beruházással összefüggő terület- és településrendezési terv készítését megelőzően a külön jogszabályban meghatározottak szerint tervpályázatot kell kiírni.”

Mit jelent ez? Mindenekelőtt azt, hogy világos különbséget tesz az építés – mint gazdasági eszközökkel versenyeztethető tevékenység -, valamint a tervezés – mint gazdasági eszközök helyett a saját jellegzetes versenyformáival versenyeztethető speciális tevékenység – között. Felismeri továbbá, hogy az építés és az építészeti tervezés nem mosható össze. Sőt! Az építészeti verseny győztese lesz a következő, az építés lehetőségéért folytatott verseny célja.

Ha ez a gondolatsor valahol javításra vagy kiegészítésre szorul, az csupán annyi, hogy természetesen és sajnos a tervezés szakterületén nem lehet minden feladatot tervpályázattal versenyeztetni. Az építészszakma, a kamara feladata, hogy a tervpályázat mellett szóba jöhető egyéb versenyformákat – referenciák, műszaki megoldások versenye – kimunkálja. Az építész produkciójának jogi és társadalmi megítélése tekintetében mértékadó támpont a szerzői jog, illetve a szerzői jogot szabályozó törvény (1999. évi LXXVI. sz. törvény). Általánosságban elmondható, hogy egy adott ország építészeti kultúráját, hagyományait alapvetően jellemzi a szerzői jog építészettel kapcsolatos szabályrendszere. Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy a világ ebben a kérdésben korántsem egységes. Itt elég a szélsőségekre utalnunk:
Az USA szerzői joga csak a tervekre nézve nyújt valamilyen védelmet, a védelemnek a kivitelezett épületre való kiterjesztésére irányuló kísérletek még nem hoztak eredményt.

Svájc hatályos joga értelmében a szerző joga által védett szellemi alkotás az „építészeti téralakítási elképzelés”, s mind a tervdokumentáció, mind pedig a megvalósult építészeti mű (épület stb.) ennek rögzítése, materializált közlési formája. Ebből következik, hogy mind a terv, mind a kivitelezett épület annyiban élvez szerzői jogi védelmet, amennyiben az említett (egyéni, eredeti stb.) elképzelés, szellemi alkotás abban felismerhető. Találó analógia szerint egy szimfóniának a partitúra éppúgy az egyik közlési formája, mint a műről készült hangfelvétel (dr. Csillag György: Az építészet alkotások szerzői jogi oltalma).
A magyar szerzői jognak az építészet szempontjából legfontosabb idézete az alábbi:

„18. § (1) A szerző kizárólagos joga, hogy a művét többszörözze, és hogy erre másnak engedélyt adjon. Többszörözés:
a) a mű anyagi hordozón való – közvetlen vagy közvetett – rögzítése, bármilyen módon, akár véglegesen, akár ideiglenesen, valamint
b) egy vagy több másolat készítése a rögzítésről.
(2) …Az építészeti alkotások esetében többszörözés a tervben rögzített alkotás kivitelezése és utánépítése is.

Ez a szabályozás nagyon közeli a svájci joghoz. Az idézetből világosan következik, hogy a törvény értelmezésében
– az építészeti mű szellemi diszciplína,
– a terv – többszörözéseként – a mű első rögzítése,
– a kivitelezés – bár a társadalmi, gazdasági folyamat végső célja az épület maga – az építészeti mű tekintetében a többszörözés egy sajátos – társadalmiasult – formája.

Miközben egy sajátos nézőpontból ismét szembetűnik az „építés – építészet” fogalompár különbözősége, egy másik nagyon fontos probléma megoldhatósága is feldereng.

Minden olyan jogértelmezés, ami a megvalósult épületet tekinti az építészeti műnek, azonnal szembesül a szerzői jog és a tulajdonjog feloldhatatlan érdekellentétével. A megvalósult épület általában nem a szerző tulajdonában van. A való élet funkcionális változásai, az idő múlása szükségszerűen állítja elő az átépítés, a bővítés, esetleg a bontás igényét, amikor az épületre vonatkozó védelem szűkíti a tulajdonos rendelkezési jogait.

A szerzői jogunk itt nyitva hagyja – mert az épület a mű sajátos többszörözése – az épület védelmének saját, önálló szabályozási lehetőségét.

Tekintettel arra, hogy a szerzői jog minőségi, esztétikai értelemben nem minősít, a védelem minden művet megillet, ami az egyéni, eredeti feltételnek megfelel. Mégis működik egy, a kultúrát gazdagító társadalmi értékítélet, szelekció. John Lennont sokan hallgatják, a macskazene eladhatatlan. A rossz film, kép, könyv anyagi csőd, nem épül be a kultúrába, miközben szerzői jogi védelme kifogástalan. A szerzői jog az építészeti műveket is minőségi megfontolások nélkül védi. Az épületek – e társadalmi közreműködéssel előállított kópiák – lehetnek egy társadalmi értékítélet alanyai, védelmük – a kultúrába történő beépülés okán is – értéknövelő, így a tulajdonjog-korlátozásnak kompenzációja lehet.

Összességében megállapítható, hogy az építészszakma aktivizálódása idejében a szakma jogi megalapozása kifogástalan volt. Némi túlzással kijelenthető, hogy a vázolt területen nem jogharmonizáció, hanem agyharmonizáció szükséges a csatlakozáskor. A jogalkotó tehát tudta: az építészet más!

A továbbiak azonban inkább a feledhető, mint a figyelemre méltó jelzőre érdemesek. Az építészet – a területfejlesztés hordalékaként – az agrártárca felügyelete alá került, fontosságát illetően messze a „cseresznyeimport” ágazata mögé.

Vajon a politika tudta-e, hogy az építészet más?

A korszak jellemzéseként – mert az ismert építészbotrányok érintettjeként ezekről nem kívánatos itt írni – két, jogi karakterű történést célszerű felidézni.

Módosították a közbeszerzési törvényt (1999. évi LX. sz. törvény.). A módosítás lényege, hogy az építtető számára a tervpályázatot mint saját versenyformát fakultatív joggá tette. Minden más esetben az építészeti versenyt – ha egyáltalán van – a közbeszerzés szabályai szerint kell bonyolítani. Ez természetesen lehetetlen. Így születtek a törvény betűjének megfelelni akaró, a szellemétől, de főként az elődjétől idegen látszatmegoldások. A legtöbb esetben a tervezés az „építési beruházás” része lett. Versenyeztek a kivitelezők, ki-ki a maga tervezőjével, aki az esetleges megbízás reményében dolgozott, ingyen! Volt, aki a helyzetet úgy értelmezte, hogy a törvény – ha a pályázat csak fakultatív jog – közvetlen megbízást is engedélyez. A legbosszantóbb lelemény, ha a külföldi tőke farvízén érkező „kész terv” helyből lehet a kiírás része, magyar tervező csak az engedélyi terv aláírásához kell.

Nesze neked, szerzői jog! Nesze neked, Európa!

A Gazdasági Versenyhivatal kivizsgálta a Magyar Építész Kamara szervezetét, hivatali és eljárási rendjét, szabályzatait. Komoly(!) ötmilliós bírsággal fenyegető kifogásolnivalót talált az etikai-fegyelmi szabályzatban. Idézzük:

„A lefolytatott vizsgálat mint gazdasági versenyt korlátozó döntést kifogásolta a szabályzat 3.7. a) pontjának azon megfogalmazását, amely szerint az építészeti szolgáltatás díját a szakmai-művészi követelmények megfelelő szintű teljesítéséhez szükséges munka- és költségráfordítás, a vállalt felelősség, valamint a konkrét időszak értékviszonyai alapján értékarányosan kell megállapítani. Hasonló okból kifogásolta az eljárás a 3.7. b) pontot, amely arról rendelkezett, hogy etikai vétséget követ el az, aki versenyelőny érdekében olyan alacsony díjat állapít meg, ami nem biztosít értékarányos fedezetet a szakszerű teljesítésre. Ennek a megítéléséhez pedig a kamara mindenkor aktuális díjszabásának legalacsonyabb értékét kell mértékadónak tekinteni. A vizsgálat ugyancsak versenyjogellenesnek tartotta a 4.2. c) pontban annak kinyilvánítását, hogy a kamara eltiltja tagjait az olyan versenyen való részvételtől, amely díjazás nélkül bonyolódik, valamint a tervezési díjra vonatkozó árversenytől.”

Az építészetet a gazdasági versenyszférába üldözni nagyon nagy hiba lenne.

Kibúvót csak egy mentességi eljárást követő kormányhatározat jelentene.

Az idea a Versenyhivatal illetékeseitől származik. Szeretnénk hinni, hogy az alább felsorolt érveink megértésre találtak.

Az építészeti mű nem írható le a gazdaság eszközeivel. Állítsunk egymás mellé két azonos összetételű, azonos képzettségű, jövedelmű kőműves csapatot! Mindkettő megmozgat, beépít azonos idő alatt azonos mennyiségű téglát, habarcsot. Az egyikük egy tömör téglatömböt, a másik egy kápolnát épít. A gazdasági ráfordítás tekintetében a két produkció azonos értéket jelent, miközben a kettő közötti különbség óriási.

Nos, ez a különbség az ÉPÍTÉSZET.

A mentességi kérelem előkészítésében az alábbi vitairat született:

„Munkaanyag a Gazdasági Versenyhivatalnál kezdeményezhető mentességi kérelem szakmai megalapozásához

Tézis

A kamarai díjszabás – adott feladatra vonatkozó – mindenkori legalacsonyabb értéke az a társadalmi érdekű küszöbérték, amelynél alacsonyabb díjazás nem nyújt értékarányos fedezetet a munka elvárható gondossággal történő elvégzésére, nem fedezi a szerzői mű jogdíját és a készítendő dokumentációk előállítási költségeit. Az így remélt költségmegtakarítás – miközben a tervezési díj fejében készülő tervdokumentáció még az alkalmas kategóriába eshet – valójában társadalmi méretű károkat okoz a szerzői mű alkalmatlansága esetén esztétikai környezetrombolásként, vagy átgondolatlan műszaki megoldások esetén a tervezés díját sokszorosan meghaladó többletkiadásként.

Kívánatos következmény

A kamara ajánlott díjszabása tegye világossá, hogy egyszerre nyújt fedezetet egyrészt a készülő mű szerzői jogdíjára (esetleg egyéb védelmi formák díjaira), másrészt a készülő dokumentációk előállítási költségeire.

Az adott feladatra vonatkozó legalacsonyabb díjszámítási értéket kormányrendelettel szükséges garantálni.

Kormányrendelettel garantált minimáldíj okafogyottá teszi a tervezési díjra vonatkozó verseny tilalmát, és kizárólagossá teszi a szakmailag kívánatos versenyformák (referenciák, pályázatok) alkalmazását.
Az árverseny visszaszorulása a minőség versenyét hívja életre, de a versenyszférán kívül, a közvetlen megbízásos kapcsolat esetén is a minőség javítására hat, hiszen a garantált ár egyben azt is jelenti, hogy a megbízó azonos költségszinten a mindenkori legjobb tervezőhöz, a legjobb szolgáltatáshoz juthat.

A legjobb tervező, a legjobb szolgáltatást preferáló piac a teljes beruházási szféra gazdaságosságát biztosítja, és a nemzet kultúráját gazdagítja.

A tézis-t igazoló MÚLT, és egyben az elérhető CÉL.

A millenniumi országépítés tapasztalataira épülő gazdaságilag és szakmailag kipróbált társadalmi értékrend hozta létre az 1923-as kamarai törvényt, ami a díjazást röviden, bölcsen, kellő liberalizmussal és okos értékvédelemmel szabályozta.

Így: „…IV. 33. § A mérnöki kamara tagját a teljesített munkáért és az ekörül szükséges ellátásokért díjazás illeti. A díjazás mértékére nézve a felek szabadon egyezkedhetnek. Megegyezés hiányában a mérnök akkora díjazást követelhet, amilyen a kereskedelemügyi miniszter által – a mérnöki kamara meghallgatása mellett az érdekelt szakminiszterekkel egyetértőleg – rendeleti úton megállapított díjszabás tételeinek megfelel. Ha a szabad egyezkedéssel megállapított összeg magasabb annál, amely az előbb említett díjszabás szerint járna, a megállapodásszerű összeg csak akkor érvényesíthető, ha a megállapodás írásban jött létre…”

A megoldandó probléma

A Gazdasági Versenyhivatal a kamarai díjszabás puszta tényét is versenykorlátozónak tekinti, de tekintettel a kamarai törvény (1996/LVIII.) szövegére, „az ajánlott díjszabás” közzétételét elfogadja. Bármilyen további szabályozást azonban, ami a minimáldíjra vagy az ingyenmunka tilalmára utal, versenykorlátozónak tekint, és tilt és bírságol. Álláspontja értelmében a tervezés tisztán gazdasági-műszaki tevékenység, amit az ipar általános piaci szabályai szerint kell működtetni.

Álláspontja az építészet, illetve a tervezés sajátosságainak elemzése nélkül az 1996. évi LVII. sz. törvény 11. § 2/a/ bekezdésére támaszkodik, és figyelmen kívül hagyja a szakma két – az ügy megítélésében perdöntő – sajátosságát.

A munka minden pillanatában egyszerre van jelen a szerzői mű megalkotása és a születő műnek egy adott és konkrét célra alkalmas információt hordozó dokumentáció készítése. Az előbbi ára (?) a szerzői jogdíj, megszületése, művészi színvonala alig regulálható, az utóbbi műszaki-gazdasági munka, önköltsége van, vállalkozói jogviszonyban, eredménykötelesen végezhető.

Az építésszel, illetve a tervezővel kötött szerződés során a tervezési díj ellentétele, az „áru” a tervdokumentáció. Mi a dokumentáció?

Egy adott mű sajátos információs kigyűjtő kópiája.

A tervező az adott díjért egy ilyen kópiára „vállalkozna”?

Nem, hiszen az pusztán felmérés lenne. A tervezési díj tehát a tervdokumentáció előtt, közben és után a mű születését, kialakulását is fedezi. Könnyű belátni, hogy bármelyik ipari termék ára az önmaga előállítási költsége alapján számítható, az „áru” és az „ár” önmagán belül ítélhető meg: a tervezés mint „áru” viszont egy leendő gazdasági cél árát, önmaga sokszorosát határozza meg.

A megoldás

Az 1996. évi LVII. sz. törvény 11. § 2/a/ bekezdése értelmében a kamarai díjszámítási szabályzat minimáldíj meghatározása, „megállapodásnak” minősül, de a kamara kéri, hogy a Gazdasági Versenyhivatal egyedi kérelem alapján hozott határozattal mentesítse a tilalom alól, mert az LVII/1996. 17. § 1/a/b/c/d pontjában foglalt feltételeknek megfelel. Mert:

ad. a) A kettős természetű szakma sajátosságainak megfelelően – különös tekintettel arra, hogy a tervezés díja egy önmagát sokszorosan meghaladó gazdasági és kulturális cél eredményességét befolyásolja – a minimáldíj a tervezési minőséget szolgálja, egyszerre járul hozzá a műszaki-gazdasági fejlődés előmozdításához és a nemzeti kultúra fejlődéséhez.

ad. b) A minimáldíj össztársadalmi érdeke mellett a konkrét megbízó (mint fogyasztó) számára is méltányos előnyt jelent. A garantált költség a legalkalmasabb tervező és legjobb terv kiválasztását teszi lehetővé a kétes értékű, az összberuházás mértékéhez mérten legfeljebb ezrelékben mérhető, de az egészet kockáztató díjversennyel szemben.

ad. c) A minimáldíj a gazdasági versenyt csak látszólag korlátozza. A valóságban áthelyezi a valódi áru, a későbbi mű művészi, műszaki, gazdasági megítélésére, ugyanis

ad. d) minden tervező (piaci szereplő) számára a valódi szakmai versenyt preferálja a referenciák, a műszaki megoldások versenye és a tervpályázatok formájában.”

A kamara ez ügyben további lépést – ki tudja miért – a mai napig nem tett.

Hát itt tartunk most. Az építészet társadalmi és politikai elismertsége inkább csökkent, mint nőtt az elmúlt időszakban. Pedig az építés folyamatos. Házak születnek, jók és rosszak, és talán nem tévedünk nagyot, ha úgy véljük, ma a vakszerencse dönti el, hogy egy adott feladat jó kezekbe kerül-e, az építész munkáját mennyire befolyásolja az izgága tőke vagy a nagyot akaró napi politika.

A „majd most megmutatjuk” produkciókkal pedig folyamatosan gyarapodunk. Lassan szaktúrákat lehetne szervezni a Budapesten létesült mementók tanulmányozására a Madách sugárúttól a lakótelepeinken át a világkiállítás-egyetemi város torzójához és a nemzeti(k)hez, amelyek így együtt, gödörként és színházként, adnak pontos kor- és kórképet önmagukról és születésük körülményeiről.

Ugyanakkor ki kell mondanunk, nem férhet kétség a mementóként említett munkák építészeinek a tisztes akarásáról. Elképzelhetetlen – vagy legalábbis nagyon ritka –, hogy egy építész ne a tőle telhető legjobbat akarja.

A probléma – bár egy tőről, az építés-építészet fogalmak keveréséből és az építészet el nem ismertségéből fakad – kétirányú. Egyfelől bevezető hasonlatunkkal élve az építészek többsége alkalmazott kottaíró, megrendelői nem szimfóniára, hanem adott idő alatt lejátszható, kevés hangszert, olcsó előállítást igénylő hangsorokra vágynak, vagy önmaguk himnuszát rendelik; másrészt nem létezik, így semmilyen koncepcionális munkára nem alkalmas az építészetet felügyelni, koordinálni hivatott intézményrendszer.

Az építészet társadalmi méretekben is egységes, összehangolt tevékenység. A történelmi példa, a Közmunkák Tanácsa hatékonyságát – a rábízott pénz és döntési jog mellett – a feladat komplexitása biztosította. Kompetenciája a városléptékű döntésektől, a sugárutaktól, körúttól az utcaelnevezésekig, házszámtáblákig terjedt. Azt állítjuk, hogy az építészet tevékenységi körében – a területrendezéstől a tárgyalkotásig – minden mindennel összefügg, miközben legalább négy-öt szakminisztérium illetékességi körében születnek ma döntések.

Gondoljunk végi egy – a komplex gondolkodás tárgyában fontos – jelenséget és problémát! A Nagykörút mentén – kívül és belül – kialakult egy keretes, viszonylag nagytelkes beépítési rendszer, ami kialakított egy sajátos, nagyon jellegzetes épülettípust. Az utcai épületszárny földszinti üzletei felett jómódú polgárlakás – tulajdonos, bankár stb. –, feljebb módos középosztály számára alkalmas lakás, az úgynevezett „gangos” belsőudvar körül szerényebb lakástípusok. A népesség ennek következtében a polgári jómód tekintetében vegyes, de az együttélés kényszerűsége révén személyes kapcsolatban, bizonyos fokú egymásra utaltságban élte az életét. A vegyes, de ebből következően homogén lakosság azonos szintű alapellátást, üzlet- és szolgáltatáshálózatot teremtett jószerint azonos, de legalább hasonló lakóértékkel, homogén városszerkezettel.

Ezt az értéket lassan elveszítjük. A kétségtelen társadalmi egyenlőtlenségek építészeti leképezése, a lakópark, a védett épület, folyamatos gettósodáshoz vezet. Hogy ez mit jelent a kereskedelmi hálózatban, oktatásban, közlekedésben, az önmagában is szörnyű, de a legnagyobb kérdés, hogy mi lesz a felelőtlenül magántulajdonba adott belvárosi tömbökkel, lakótelepekkel. Félő, hogy egy-egy aktuálisan erős szakminisztérium egy-egy részdöntése lesz a „jövőkép”, de ettől a város menthetetlenül lepusztul. Nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a szakma által javasolt intézményrendszer, az erős kamarára épülő szakmai önigazgatás, a szakma kulturális képviseleteként működő MÉSZ, az önkormányzatokkal és szakminisztériumokkal együttműködő Építészeti Hivatal a biztosítéka, hogy az „építs, ne ronts” parancs teljesíthető legyen.

Az ÉPÍTÉSZET-nek az építésügytől független léte és komplexitása nemcsak a történelmi hagyomány bölcsessége, hanem a nemzetközi elvárások alapján is megteremtendő feladat.

Az Építészek Világszervezete, az „UIA” többéves munkájának eredményeként 56 ország fogadta el egyhangúlag Pekingben 1999. június 28-án az „UIA egyezményét a javasolt nemzetközi szakszerű építészeti hivatásgyakorlás alapszabályairól”. Az egyezményt 1999. november 28-án egyhangúlag elfogadta az Európai Építészek Tanácsa (ACE) is.

Ez a dokumentum a világ építészeinek, építészszervezeteinek egységes álláspontját tükrözi, és a szakmagyakorlás minimális feltételeiről idézünk belőle:

Az UIA egyezménye a javasolt nemzetközi szakszerű hivatásgyakorlás szabályairól

„Vezérelvek

Építészeti praxis

Definíció

Az építészet gyakorlása a várostervezéssel, egy épület vagy egy épületcsoport megtervezésével, felépítésével, kibővítésével, megőrzésével, helyreállításával, illetve átalakításával kapcsolatos szakmai szolgáltatások nyújtásából áll. Ezek a szakmai szolgáltatások a következőket foglalják magukban, de nem korlátozódnak ezekre: tervezés és földhasználat tervezése, várostervezés, előtanulmányokról való gondoskodás, építészeti tervek, makettek, tervrajzok, specifikációk és műszaki dokumentáció, a mások (műszaki tanácsadók, várostervezők, tájépítészek és más szaktanácsadók) által készített műszaki dokumentáció koordinálása, értelemszerűen és korlátozás nélkül a kivitelezés gazdasági vonatkozásai, a szerződéses munka irányítása, a kivitelezés folyamatos ellenőrzése (amit néhány országban „felügyeletként” említenek), valamint projektmenedzsment.

Háttér

Az építészek művészetüket és tudományukat a klasszikus ókor óta gyakorolják. A szakma általunk ismert formájában jelentős növekedésen és változáson ment keresztül. Az építészek munkájának jellege igényesebbé vált, az ügyfelek igényei és a technológiai haladás összetettebbé vált, és a társadalmi, az ökológiai kényszerek nyomása egyre növekszik. Ezek a változások a szolgáltatások változásait és a tervezési és kivitelezési folyamatban érintett sok résztvevő közötti együttműködést is elősegítették.

Vezérelv

Az építészet gyakorlását a fenti definiáltak szerint fogadják el az UIA nemzetközi szabályok kidolgozásában történő felhasználásra.”

Tartozunk a nyilvánosságnak és az igazságnak azzal, hogy a kormányzat pillanatnyi érdektelensége mellett az építészszakma bírja a politika ígéretét az együttműködésre, az öröklött problémák tisztázására és két éven belül az építészet államigazgatási képviseletének megteremtésére.

Meglátjuk. Addig marad a kétségekkel vegyes kíváncsiság:

Tudják-e, hogy a területfejlesztés, településfejlesztés, épülettervezés, tárgykultúra, építészeti értékőrzés, műemlékvédelem, építésrendészet, építési és szerelési kutatás-fejlesztés egy azonos szakma részterületei?
Tudják-e, hogy az évi 1600 milliárd gazdasági ráfordítás hatékonysága, megvalósuló értéke nemcsak a politikai akarat, hanem a szakmai hozzáértés függvénye?

Tudják-e, hogy az épített világ társadalmat alakít, életminőséget teremt, nevel, kultúrát gyarapít?

Tudják-e, hogy egy lakásprogram a finanszírozás, a támogatás mellett terület-előkészítési, városfejlesztési, esélyteremtési feladatot jelent?

Tudják-e, hogy a fejlesztés nemcsak lakásszámban, hanem választékban, életminőségben, a népesség változatosságában, együttélésében, a könnyen megteremthető alapellátásban mérhető?

Tudják-e, hogy a panelvárosok műszaki csődtömege nem néhány négyzetkilométer hőszigetelés, nem preferált ablakgyártó terméke, nem festés és burkolatcsere révén enyhíthető?

Egyszóval, tudják-e, hogy – az építészet más?

Vajai Tamás
DLA építész