1997. április
A Budapesti Építész Kamara kiemelkedik a területi kamarák sorából. A „vezérhajó” költségvetési tervezete mintegy 2350 taggal számol, míg az őt követő területi kamarák legnagyobbikának taglétszáma sem éri el az ötszázat. Ez a szellemi erő joggal érzi magát meghatározó jelentőségűnek, és megjelenése mindenképpen hatással lesz a főváros építészetére.
Testületünk mindenfajta építésügyi, városfejlesztési és városrendezési ügyben felajánlja együttműködését a Fővárosi Önkormányzat illetékes szervének, illetve a kerületi önkormányzatoknak – kezdte a feladatok ismertetését Sylvester Ádám, a már tavaly november 20-án megalakult, de jogszerű működését csak a törvény hatálybalépését követően megkezdő Budapesti Építész Kamara elnöke. – A törvény által előírt egyik kötelezettségünk ezen hatósági eljárások ellenőrzése, nevezetesen az, hogy kamarai tag és a tervezői névjegyzékben szereplő építész tervez-e vagy sem, illetve az eljárások szakmai szabályszerűségének elbírálása. Következésképpen kamaránk a főváros életére indirekt és direkt módon is nagy hatással lesz.
A Budapesti Építész Kamarára nagyságának és jelentőségének köszönhetően fontos szerep hárul a Magyar Építész Kamara országos küldöttgyűlésén. Milyen javaslatokkal és indítványokkal segítik a MÉK munkáját?
A Magyar Építész Kamarával minden érdekünk azonos és közös, együttműködésünk pedig baráti. Az országosan egységes tagfelvétel szabályozásával kapcsolatban fölvetettük, hogy méltányossági alapon a törvény adta lehetőségeken túl olyan kollégák is tagok lehessenek, akiknek a szakmai tapasztalata óriási, de a szakirányú végzettsége hiányzik. Egy ismert külföldi példa Le Corbusier úr, aki szintén nem volt építész végzettségű. Egy másik javaslatunk az államigazgatási jogkörrel, hatóságként működő köztestületeket kívánja központi költségvetési támogatásban részesíteni. Úgy érezzük, hogy a jogszabályban meghatározott kötelezettségeket nem lehet csak tagdíjakból fedezni. Elképzelésünk jogosságát mi sem igazolja jobban, mint hogy már az 1997-es költségvetés vitájánál felmerült a kamarai tagdíjak személyi jövedelemadóból való leírhatósága.
Törekvéseik között igen fontos helyet foglal el a kamarai díjszabás érvényesítése, és ezáltal az európai tervezési szokásjog kialakulásának elősegítése. Sikerült-e már a Budapesti Építész Kamarának ezen a téren eredményeket elérnie?
A hazai tervezői díjak messze elmaradtak a nemzetközi gyakorlattól. Az érvényben lévő jogszokások és szabályozások nem szolgálják a szakma és a társadalom érdekeit. Egyrészt a tervezői jogosultság mai gyakorlata nem egyeztethető össze a kamarai törvényt létrehozó szellemiséggel, mivel ma sokkal tágabb kör tervezhet, mint amilyet a végzettséget és szakmai gyakorlatot előíró törvény megenged. Másrészt ma még nem társadalmi elvárás az a szakmai – és egyben építtetői – érdek, amely az időráfordításban is tükröződő legjobb szaktudást tartja kívánatosnak. Óriási félreértés, ha valaki az alacsony honoráriumérték mögött magas szintű teljesítményt vár el.
Milyen konkrét lépéseket kívánnak tenni a díjszabás bevezetése érdekében?
Nem egészen egyértelmű a helyzet, mert a törvény értelmében a kamara csak ajánlhatja a tervezői díjszabást. Azok a nyugati minták, amelyek felé orientálódunk, ritkán nyúlnak minimáltarifák elfogadásához. Ma már Európában csak Spanyolországban és Olaszországban írnak elő minimáldíjakat. A többi országban a szabad vállalkozási árak ellenére egészen más társadalmi garanciák hatására testesül meg a tervezői díjakban a szükséges időbeli ráfordítás, és így a szolgáltató nincs kitéve azoknak a veszélyeknek, hogy minőség alatti teljesítményre kényszerüljön a legjobb szándéka ellenére.
A mi fejlettségi szintünknek leginkább a szolgáltatás minimálértékét meghatározó spanyol minta felel meg. Az olcsóbb terv semmivel sem jobb a többinél, csak kevésbé átgondolt, és az elnagyolások az építési, karbantartási és üzemeltetési költségek rovására írandók. Az építész nemcsak a ház megépítését határozza meg, hanem egy hosszú távon jól működő épületet kell terveznie. E hosszú távú gondolkozás elterjedése a magyar ingatlanvagyon jelentős méretű növekedését eredményezi majd.
Hogyan oldható fel az a feszültség, amely a kamara törvény adta lehetősége (díjszabás csak ajánlat szintjén) és tényleges törekvése (a tervezői díj minimumának megállapítása) között húzódik?
Az ajánlattól való eltérés mértékét a tisztességtelen piaci magatartásról szóló törvény szellemében kívánjuk szabályozni. Úgy gondoljuk, hogy az alapdíjszabáshoz képest tízszázalékos lefelé és felfelé történő eltérés az engedélyezhető. A másik lehetőség szerint a kamarák etikai szabályként írják elő az ajánlott díjszabástól való eltérés mértékét, és eljárnak azon tagok ellen, akik ezt megsértik. Az utóbbi eljárásnak az a nehézsége, hogy alkotmányjogi kérdéseket vet föl.
Mikorra várható, hogy a kamara maradéktalanul gyakorolja hatósági jogkörét?
Ahhoz, hogy a kamara jól működjön, olyan törvényekre is szükség van, amelyek a kamarai tagok működésének területét is korszerűen szabályozzák. A készülő építési törvényben és az ehhez kapcsolódó miniszteri rendeletekben reményeink szerint a kamarai érdekek már megtestesülnek. Így, ha egy magas szintű jogszabály a tervezői díjak kérdését is rendezi, a kamara egy éven belül az előírásoknak megfelelően működhet. Elengedhetetlen az egyértelmű, szakszerű magatartás, amely a kamarák tekintélyét megteremti, még akkor is, ha azoknak még nincsenek operatív eljárásai. Ez a törvény, ha akarta, ha nem, kijelölt egy kizárólagos puvoárokkal rendelkező szaktestületet, és ezzel egyidejűleg a jogalkotó lemondott e szakkompetencia gyakorlásáról.
Az építészet az orvosláshoz hasonlóan olyan szakma, amely egyben hivatás, és így van autonóm hivatásetikája. Az etikai normák jelen vannak akkor is, ha ezeket sem a szolgáltató, sem a társadalom nem írja elő. A jogalkotó olyan érdekvédelmi testületet kívánt létrehozni, amelyik szabályszerűsíti az etikus viselkedést. Érzésem szerint nagyon hosszú időt jelent, amíg mindenki belátja, hogy a szabályok betartásával jár jól. Különösképpen mivel ma Magyarországon sokkal több az építész, mint a feladat.
Az elhangzottak alapján felmerül az a napjainkban igen sokat vitatott kérdés, hogy helyénvaló-e, ha a hazai tervezői piacon ilyen nagyszámú külföldi építész van jelen. Hogyan vélekedik erről a kérdésről a helyzete miatt is különösen érintett Budapesti Építész Kamara?
Úgy érzem, jelenleg csökkenteni kellene a külföldi konkurencia jelenlétét, és nem csak piaci és érdekvédelmi szempontokból. Meggyőződésem szerint építési kultúrát csak az tud egy adott helyen teremteni, aki ott él. Ez fokozottan igaz Magyarország vonatkozásában, amely minden tekintetben kulturális sziget. Ma az építészetben túlságosan a napi értékek, a hasznossági kérdések dominálnak, ami nem előnyös a magyar kultúrára nézve. Kétségtelen tény viszont, hogy a Magyarországra beterelt külföldi tőke nem bízik a hazai szakemberekben, hanem a sajátját, és sajnos nem a legjobbakat hozza.
Mi nagyon szívesen látjuk itt a jó külföldi építészeket, főleg ha ők is szívesen látnak minket. A jelenlegi jogszabály alapján kölcsönösségi alapon megengedhető a külföldiek hazai és a magyarok külföldi tervezése. Azt azonban semmiképpen sem tartom körültekintő és megfontolt eljárásnak, hogy tovább fokozzuk a magyar építészek legjobbjait is fenyegető kényelmetlen piaci helyzetet. Minden ország felelős a saját szakmai-szellemi elitjének védelméért, amivel a politika a jelek szerint most nem kíván foglalkozni.
(péch)