A Pamír és a Tien-san hegységekből eredő két hatalmas folyó, az Amu-darja és a Szir-darja nagy kiterjedésű területet táplált immár évmilliók óta, míg végül mindkettő elérte végcélját, az Aral-tavat. A múlt idő használata sajnos több mint indokolt, és a nem túl távoli jövőben még inkább az lesz, amit az Aral-tó néhány évtized alatt szinte a szemünk láttára történt eltűnése is jól szimbolizál. A túlzott vízkivétel, melynek következményeként a kiszipolyozott folyók az Aral-tóig már el sem jutnak, nemcsak a szovjet gyapotföldek öntözése érdekében történt, az már régóta öngyilkos gyakorlat (volt) errefelé. A nagy vörös sivataggal, a Kizil-kummal szüntelen harcban álló oázisok létét emberemlékezet óta a nagy folyókat megcsapoló mesterséges csatornahálózat tette lehetővé. Az ezáltal megteremtett és éltetett tündérvilág különösen a környező hatalmas sivatagok kontrasztjában tűnt mindennél varázslatosabbnak és értékesebbnek. Ennek ellenére hosszú ideig a hozzánk közelebb eső Amu-darja volt az ismert világ határa, így említik a görögök (Transzoxánia, vagyis az Oxosz folyón, az Amu-darján túli terület), de az arab források is (Ma Vará an-Nahr, azaz Folyóntúl).
A nyilván évezredek óta lakott „Folyamköz” az i. e. 2. évezred közepén lépett először a történelem színpadára, amikor az indoiráni népek, kiválva a nyugatra tartó indoeurópaiak közül, a dél-oroszországi sztyepéről ezen a tájon át vonultak későbbi hazájuk felé. Egy részük megmaradt nomád állattenyésztőnek, míg mások már itt letelepedett növénytermesztőkké, sőt városlakóvá váltak. E két eltérő életforma szüntelen összetűzései a perzsa mitológia részévé lettek, megőrizve ezzel az emlékét ennek a területnek is. Ezt idézi fel Firdauszí királyok könyve (Sáhnáme) című eposza, amely párversekben meséli el a nomád Afraszijábnak, Szamarkand mitikus urának és a városlakó Rusztemnek, Buhara legendás alapítójának küzdelmét. Ekkortól fogva közel két évezredig a terület urai iráni népek voltak. Közülük is kiemelt helyet érdemelnek a szogdok, akik döntően a mai Üzbegisztán déli felén hoztak létre államot, mely az i. e. 2. századtól domináns szereplője lesz a selyemút kereskedelmének. Északabbra, az Amu-darja deltájában Hvárezm ugyancsak iráni gyökerű állama jött létre, mely már az i. e. 5. századtól erődök (pl. Topak kaléa, Ayaz kala) építésével igyekezett az északi, egyre gyakrabban török nomád népek támadásának ellenállni.
Fontos esemény volt Nagy Sándor hadjárata, melynek során i. e. 329-ben elfoglalta Szogdiát, fővárosává Szamarkandot (a görögök Marakandáját) téve meg. Az i. e. 2. századtól felerősödött a térség iránti kínai érdeklődés, melynek gyökere a mai Üzbegisztán keleti szegletében lévő Fergána-völgyben tenyésztett lovak iránti vágyuk volt. A cserébe ajánlott, korábban belpiaci luxuscikknek számító selyem forgalma indította be a selyemutat, melynek, mint az előbb láttuk, a szogdok lettek a legszorgosabb munkásai olyannyira, hogy a nyelvük lingua francává vált egészen Kínáig. A kínai befolyást az arabok számolták fel, akik 751-ben a Talasz menti csatában véglegesen elvágták Kínától, és az iszlám világ érdekkörébe kapcsolták ezt a területet. Ezzel párhuzamosan megjelentek török népek is, előbb a szogdokat támogatva az arabok ellen, majd állataikat terelgető nomádokként.
Az iszlám nemcsak gyökeret vert az arabok által frissen meghódított területen, de annak jelentős központjává vált. Különösen Buhara járt ebben élen, melyet a 9. században már „az iszlám kupolájaként” elmegettek. Maga Mohamed unokatestvére is megfordult itt, mi több, itt is temették el. Szamarkandi sírja egy nagyon szép temető (Sah-e Zinda) csírája lett, melyet évszázadokon át csodaszép sírépítmények követtek. A korábban döntően zoroasztriánus szogdok egy része felvette az iszlámot, nagyobb részük azonban inkább elvándorolt. Kína ÉNY-i területein évszázadokkal később is igazolható a jelenlétük. A területünkön létrejött, egymást váltó államok a kultúra és a tudományok korabeli fellegvárai voltak világviszonylatban. Az iráni gyökerű számánidák 9–10. századi buharai központú állama nemcsak a perzsa kultúra reneszánsza volt, de jelentős szereplője volt az iszlám világnak is. Ennek szemkápráztató hírnöke a dinasztiaalapító Iszmáil Számáni buharai sírépítménye. A nevében szülőhelyét rejtő Buharai (810–870) az előbb említett „iszlám kupola” egyik legfőbb támaszaként összeállította Mohamed kinyilatkoztatásainak és tetteinek gyűjteményét (a Hadiszt), 600 ezerből közel 70 ezret ítélve hitelesnek. Munkája az iszlám hitnek ma is fontos bázisa, buharai sírja pedig nagy tiszteletnek örvendő zarándokhely. Ugyancsak a számánidákhoz köthető Rúdaki (†951), a világ első költője, aki irodalmi tevékenységéből meg tudott élni, sőt tekintélyes vagyont is tudott szerezni. Dzsajháni számánida belügyminiszter részben az iszlám világnak a földrajz és az utazások iránti természetes vonzalmának engedve, részben pedig a birodalom biztonsága érdekében minden arra utazót kikérdezett. Feljegyzései az akkor az Etelközben élő magyarokról is számos fontos információt őriztek meg. A szomszédos, inkább a mai Afganisztánra kiterjedő, az iráni számánidáktól eltérően török eredetű Gaznavida állam (977–1086), élén Mahmúd szultánnal, gyengéd erőszakkal gyűjtötte maga köré a kultúra és a tudomány magas fokú művelőit. Birúni (993–1051) a csillagászat és a földrajz, a korábban már említett Firdauszí (934–1027) pedig az irodalom terén szerzett így világra szóló hírnevet. Mahmúd vonzereje nem mindenkit tarthatott maga mellett. Ibn Szina (Avicenna, 980–1037) épp őelőle menekült Hvárezmbe. Ugyanitt működött korábban Hvárizmi (780–850), aki az algoritmusok, illetve az algebra kidolgozásával (maga az algebra szó is az ő egyik művének címéből származik) írta be nevét a tudománytörténetbe. A számánidákat felváltó, szintén török karahánidák pedig a nagyszeldzsuk birodalom inkubátorának is tekinthető Szamarkandba csábították Omár Khajjamot (1048–1131), a borról is verselő matematikust és filozófust.
Az iszlám Közép-Ázsia meglehetős függetlenséget élvezett. Ennek gazdasági bázisát a selyemút biztosította, de élvezetét az a szerencsés helyzet teremtette meg, hogy mindenkor éppen elég távol volt az aktuális birodalmi központoktól ahhoz, hogy önállóságát megőrizhesse. Ennek az aranykornak először a mongolok támadása (1220) vetett véget, mely gyakorlatilag legyalulta a meghódolni nem akaró Közép-Ázsiát, emberek százezrei mellett teljes városokat (pl. Buhara, Szamarkand), illetve országrészeket is elpusztítva. Alig valami őrződött meg a mongol támadás előtti időszakból. Ilyen Buharában a Magoki Attori mecset (9–10. század), illetve a Kalán minaret (1127). A mongol támadást a 14. század végére úgy-ahogy kiheverő Közép-Ázsiát másodikként és végül a világokon átívelő tengeri kereskedelem fektette két vállra, rövid idő alatt provinciális piaccá zsugorítva a korábban kontinenseket összekötő selyemutat.
A 14. századtól a terület történelmét elsősorban Buhara és Szamarkand vetélkedése határozta meg. A pillanatok alatt világbirodalmat kiépítő Timur Lenk (1370–1405) Szamarkandot tette meg székvárosának, míg a perzsa és mongol gyökerekkel is rendelkező, magukat az iszlámot 1282-ben felvevő Özbeg kántól eredeztető Sejbánidák, az első üzbég „nemzeti dinasztia” Buharában (és majd Hívában) székelt. Timur előbb egy hatalmas palotaegyüttest építtetett szülőhelyén, Sahrisabzban. Ma már csak a főkapu 60 méter magas romjai árulnak el valamit az építtető ambícióiról, meg a felirat: „Ha kíváncsi vagy a hatalmunkra, nézd meg az épületeinket!”. Másik fontos hely Szamarkand volt, ahol megépíttette felesége számára a hatalmas méretű Bibi Hanum mecsetet (1394–1404), illetve vele szemben a sírját is magába foglaló medreszét, valamint kissé távolabb saját sírépítményét is, a Gur-e Mirt. Unokája, Ulug bég Szamarkandot egy (sajnos rövid életű) csillagvizsgálóval, valamint a Regisztánon álló medreszével gyarapította. Ugyanezt, bár kisebb léptékben, megismételte Buharában is. Itt a 11. századi mecset romjain épült Kalán mecset (1514) méltó még az említésre mérete (127×78 m) és neve (A fennségesség lába) miatt is.
A kereskedelmi szerepét elvesztő, fokozatosan magába forduló Közép-Ázsia a 17. századtól legfeljebb a rabszolga-kereskedelemmel kapcsolatos szörnyűségekkel, meg az erőszakos közállapotokkal tudott a hírekbe bekerülni.
A beszűkülő lehetőségek ellenére az építészet nagyszerű alkotásokat hozott létre ebben az időszakban is. Leginkább medreszéket, ami azért is különös, mert volt idő, amikor tiltották a tanulást és a tudást. Ennek ellenére nagy számban épültek medreszék elsősorban az iráni/szeldzsuk négyejvános mecsetek/medreszék mintájára, hatalmas kapuépítményekkel (pistákokkal). A medreszéknél divattá válik a Pár- (Hos) rendszer, ahol két medreszét, esetleg egy medreszét és mecsetet közvetlenül egymással szemben építenek fel. Erre példa Buharában a Kalán-mecset és a Mir-e Arab-medresze, az Ulug bég- és az Abdulaziz Kán-medresze együttese. Akad olyan eset is, ahol három épület áll „párban”. Legszebb példája ennek a szamarkandi Regisztánon álló három medresze (Ulug bég-, Tilya kori és Oroszlános-medresze). Mindegyik korabeli szakrális épületre a gazdag mázas csempedíszítés jellemző.
Híva, Ügbegisztán harmadik nagy jelentőségű városa, Buharát és Szamarkandot időben jelentősen lemaradva követi. Eleve csak a 16. század közepén lett az egykori Hvárezm maradványainak, a Hívai Kánságnak a székhelye. Ezt a perzsa Nadír sah 1740-ben a földdel tette egyenlővé, így a hívai épületek nem régebbiek a 18. század végénél.
Nagy Péter uralkodásától kezdve a terjeszkedő orosz birodalom érdeklődésének egyik tárgya Közép-Ázsia, pontosabban a Buharai kánság volt, melyet városról városra az 1860-as években foglaltak el. Az orosz jelenlét a mindenkori helyi uralkodó megtartása mellett kifejezetten jótékony hatású volt, mert a rabszolgaság és a zsidóság mély elnyomásának megszüntetése mellett vasutak, kórházak és iskolák épültek. A cárok által létrehozott Turkesztán magába foglalta az összes „sztánt” a mai Türkmenisztántól Kirgizisztánig. Kezdetben ezt elevenítette fel a térségben meglepően korán, már 1918 ban(!) megjelenő szovjet-orosz hatalom is, de aztán az eredetileg egységes Turkesztáni ASZSZK-t 1924-ig addig darabolták, míg létrehozták a mai politikai határokat. A szovjethatalom közép-ázsiai belépője Buhara ostroma volt 1920-ban, melynek során a földszintes sártégla házakból álló várost páncélvonatokról ágyúzták, repülőgépekről bombázták.
A Kujbisev, de méginkább Frunze által vezetett brutális akció célja a buharai kán kincstárának megszerzése volt. A 100 millió aranyrubelnyi zsákmány (összehasonlításul: 1918–1922 között az összes szovjet-orosz anyagi veszteség 39 millió rubel volt) jelentős gazdasági alapot teremtett a szovjet állam létrehozásához.
1922-ben jött létre a Szovjetunió, és ebben az évben nyilvánították Híva fallal körülvett „belvárosát” (Icsán kala) múzeumvárossá. A lakókat kitelepítették, a bazárok és a mecsetek elnéptelenedtek, mint egy skanzenben. Bár igaz, ezáltal egy egységes településképet tudtak megőrizni az utókor számára. Szamarkand és Buhara erősen lepusztult, gyakran teljesen idegen funkcióban használt történeti épületeit a függetlenné válás (1991) után állították helyre.
Üzbegisztánban az Építész Továbbképző tavaly nyáron szervezett utat, de bízvást remélhetjük, az ismétlés nem várat sokáig magára.
A cikket írta és a fotókat készítette: Rabb Péter
