Szicília más, mint amit Olaszország bármelyik részéről gondolnánk. Ha Garibaldi a mi Türr Istvánunk és Tüköry Lajosunk segítségével nem éppen itt indítja el a királyságot egyesítő harcát, ez a sziget ma talán nem is lenne olasz. Luccio Dallát idézve egyébként is inkább inkább görög, arab és normann – és maradt is volna az szívesen. Az olasz csizmához, mely évszázadok óta labdaként rugdossa – akár a térképen –, szinte csak annyi köze van, hogy a nagy szegénységben innen vándoroltak oda sok ezren. Ennek következtében különösen a sziget belseje lakatlannak tűnik. A vándor útja itt elhagyott, leégett házak és kiszáradt földek között vezet. Az utóbbi másfél száz évben Szicília mintha csak a maffiát adta volna a világnak, mely a 19. század közepén a Palermo környéki citrusültetvényeken szökkent szárba, hogy a 20. század derekára befonja Amerikát és az olasz politikát – nemegyszer akár miniszterelnököstül is.
De Szicília ennél sokkal több. A Földközi-tenger közepén ülve évezredeken át megkerülhetetlen állomás volt a nagy birodalmakat összekötő beltenger minden utasa számára, szállítson az árukat vagy akár szellemi javakat.
Levanzo szigete, vagy a Palermo melletti Monte Pellegrino barlangja az emberi jelenlét 10–15 ezer éves emlékeit őrizte meg. A Siracusa környezetére lokalizálható Stentinello-kultúra szoros kapcsolatot ápolt a máltai nagy megalitikus templomokat építő néppel, akiket később érintette a Szicília DK-i szegletében virágzó és mészkőfalba mélyített monumentális temetőket hátrahagyó Castelluccio-kultúra is. Szicília három legendás népe (a szikánuszok, a szikélek és az elümiaiak) közül legalább kettő a 7–8 ezer évvel ezelőtti nagy népvándorlás során került ide, míg a harmadik a tengeri népek egyike lehetett, melyek i. e. 1200 táján alaposan felforgatták a Földközi-tenger keleti medencéjét.
Ezeket i. e. 1000 táján a föníciaiak követték, akik nagy távlatú utazásaik során megpihentek itt, a sziget déli, illetve nyugati partjain. Tőlük nem sokkal lemaradva érkeztek a túlnépesedett anyaországból gabonatermő földeket és az állataik számára legelőket kereső görög gyarmatosok. Ők kezdetben inkább a sziget keleti oldalát szállták meg, de később a déli és a belső területeket is benépesítették. Partközeli városaik számtalan emléke maradt fenn az utókor számára. Taormina közismert, vagy Segesta nem kevésbé látványos helyre épített színháza mellett említést érdemel Catania görög színháza, leginkább az elhelyezkedése miatt: a színház romjai későbbi lakóházakkal körbevéve magasztos értelemben jelenítik meg a „hátsóudvar” fogalmát. A szicíliai görög templomépítészet hatalmas (néhol 100 métert is meghaladó hosszúságú) templomokkal dicsekedhet (Agrigento, Selinus). Ezek egyetlen kivételtől eltekintve mind dór templomok, melyek nemcsak a méretükkel, de az oszloprend sajátosságaiból is következően erőteljességet és markáns férfierőt – homéroszi, vagyis már nem mükénéi, de még nem is athéni klímát – sugároznak magukból. Közülük talán a segestai templom a legkülönlegesebb, melyet építtetői a punoktól megrettenve félbehagytak. Ez a félkész épület jól illusztrálja a korabeli kivitelezési folyamat számos lépését.
Szicília görög városai koruk metropoliszai voltak, Siracusa lakosainak száma jóval meghaladta Athénét is. Legjelentősebb szerepüket a peloponnészoszi háborúban játszották el. Az itteni városok legtöbbjét Megara és Korinhtos alapította, így önkéntelenül is az Athénnal szemben állók oldalán találták magukat. Itt, Siracusában zajlott az a hatalmas csata, melyben a Spárta által vezetett Peloponnészoszi Szövetség végső és megsemmisítő csapást mért Athénra, melynek következtében Athén örökre elvesztette a kultúrtörténetben betöltött korábbi domináns szerepét.
A görög építészet alkotásainak jó részét a későbbi korok leginkább kőbányának használták, de akadt néhány templom, mely keresztény templomként élt tovább. Ilyen az agrigentói Concordia templom, vagy a Siracusa Ortigia félszigetének székesegyháza, mely az egykori peripterosz templom oszlopközeinek befalazásával jött létre.
A korai kereszténység több tekintetben is megnyilvánult Szicíliában. Előbb a Rómába tartó Szent Pál siracusai utazásában (miután Máltán hajótörést szenvedett), majd vértanúk önfeláldozásában, akik között itt több fiatal nő is volt: Szent Ágota Cataniában, Szent Lúcia Siracusában. Később Szicília a szentföldi zarándokok, majd a keresztesek fontos bázisa lett, különösen Messina. Itt már annak is hajóra kellett szállnia (mint például Oroszlánszívű Richardnak), akik egyébként irtóztak a tengeri utazástól. A visszafelé irányuló forgalom kiszolgálását biztosította ugyancsak Messinában a német lovagrend kórháza. Itt ápolták többek között Cervantest is, aki a lepantói csatában szenvedett súlyos sérülést.
A görög–római világot a germán törzsek – Szicíliában előbb a vandálok, majd a gótok – vándorlása pezsdítette fel. Őket Justinianos bizánci seregei szorították ki, két-három békésebbnek tűnő évszázadot megalapozva. Ezt a 9. század során az Észak-Afrikából érkező arab hódítás törte meg, melynek során a teljes szigetre kiterjedő emirárust hoztak létre Palermo központtal.
A 10–11. századi Dél-Itália viszonyait a longobárd hercegek és grófok, a bizánciak, az arabok és az erejét ekkor próbálni kezdő pápaság közötti szüntelen harc határozta meg. Ebbe léptek be – nem csendes szemlélőként – a birtok nélkül maradt másod- és harmadszülött normannok, akik kisebb-nagyobb oldalváltások után végül a pápa mellett horgonyoztak le. Döntően a normann túszként vegetáló pápák támogatásának köszönhetően Dél-Itáliában és Szicíliában is tartósan meg tudták vetni a lábukat. 1091-ben zárult le Szicília elfoglalása. Az ezt követő évszázad nemcsak Szicília, de túlzás nélkül az európai kultúra nagy időszaka volt. A normannok – érdekeiket felismerve – olyan világot működtettek, ahol négy nyelven (görögül, arabul, latinul és héberül) beszéltek a kultúrák, vallások és népek békés egymás mellett élésének bizonyságául. De működésük nem korlátozódott a szigetre. Második uralkodójuk, II. Roger, saját képességei mellett kihasználva Szicília geopolitikai jelentőségét, Európa legbefolyásosabb politikusa volt a 12. század derekán. Palermói udvara pompájában a bizánci császárokéval vetekedett, nem véletlenül.
A szicíliai normann építészet csodálatosan színes kaleidoszkópja az ókeresztény, a bizánci, az arab és a normann sajátosságoknak. Mindenhonnan a legjobbat vették át és a legjobb minőségben. A mozaikokat például mindig konstantinápolyi mesterektől rendelték. II. Roger palermói palotája (Palazzo dei Normanni) és annak kápolnája (Cappella Palatina), az admirálisa által építtetett La Martorana, illetve az utódai alatt épült San Cataldo-templom és a székesegyház, illetve a Zisa-palota, valamint a cefalùi, meg a monrealei székegyház fényesen illusztrálja a szicíliai normannok igényességét és gazdagságát. Ez utóbbit egyébként az otthonmaradottak is számon tartották, nem véletlenül jártak le ide kunyerálni. És a kölcsönpénz mellett építészetet is vittek innen magukkal, erről később számos angliai normann épület fog tanúskodni. A normannokat Barbarossa Frigyes fia, VI. Henrik révén a hohenstaufok váltották, a pápai udvar nem kis bosszúságára. Henrik fia és utóda, a már Dél-Itáliában született II. Frigyes annyira a hely szülötte volt, hogy uralkodása alatt a német–római császári adminisztráció arabul levelezett. Egyébként is ebben a korban Szicíliában inkább szólaltak meg az emberek görögül és arabul, mint latinul.
A szicíliai hohenstaufok pápák által nagy nehezen kiböjtölt és kiimádkozott elmúlását az Anjouk, pontosabban Anjou Károly rövid uralkodása követte, akit 1282 húsvétján egyetlen éjszaka alatt kiakolbólítottak francia társaival együtt a Bizánc és Katalónia által felheccelt helyiek, hogy aztán Károly – a mi Károly Róbertünk dédapja – kénytelen legyen megelégedni nápolyi trónjával. A nevezetes esemény, melyet szicíliai vecsernyének neveznek, a palermói ciszterci templom előtt robbant ki.
Az Anjoukat ezután az Aragón–Katalán-dinasztia követte, Péter királlyal a trónon, majd követhetetlen dinasztikus házassági kapcsolatokon keresztül Kasztília, illetve a spanyol királyság folytatta ezt. A katalán periódust a trecento vaskos késő gótikája, kora reneszánsza jellemzi (Taormina, Palazzo Corvaja, illetve az erődszerű székesegyház), de előfordul iszlám mintakövetés is (Messina, Santissima Annunziata dei Catalani). Ezek mellett a városokban, különösen a városi szerzetesrendek templomaiban a gótika (Palermo, ferences templom, illetve volt dominikánus templom), majd a reneszánsz világa (Palermo, Ágostonos templom kerengője) érhető tetten. Ugyanez a folyamat mutatkozik meg a városi palotákon is. Ezek közül a palermói kikötő közelében álló Palazzo Chiaramonte méltó leginkább az említésre, mert ennek rekonstrukcióját Carlo Scarpa tervezte. Ha már a rekonstrukcióknál tartunk, érdemes megemlíteni Cefalù városi palotáját, melyet egy barokk kolostorból alakítottak ki. Ennek főhomlokzata éppen talán a dísztelensége miatt impozáns (Pasquale Culotta és Bibi Leone, 1990).
Az egyre erősödő spanyol hatások következtében az időközben kialakult barokknak Szicíliában végül a legnehezebb, legvaskosabb, szinte már dél-amerikai változata honosodott meg (Palermo, Santa Caternia, Gesù), de ez sem tűnik nyomasztónak a sziget színpompás hátterében. A barokk villaépítészet egy különös eleme a Villa Palgonia Bagheriában (Tommaso Napoli, 1715), melynek a vidámparki elvarázsolt kastélyt idéző tükörborítású mennyezetei és teknőboltozatai, valamint a mindent elborító torz szobrok keltette vásári hangulat Európa-szerte ismertté tette a helyet, olyan érdeklődőket is idevonzva, mint Geothe vagy később Alexandre Dumas.
A polgárosodás 19. századi időszakában számos középület épült. Közülük is kiemelkednek a színházak. Ilyen a város szülöttéről elnevezett cataniai Bellini Színház, vagy Palermo két nagy színháza, a Teatro Politeama és a Teatro Massimo, amit a nem palermói átlagemberek leginkább a Keresztapa című film zárójelenetéből ismernek.
A 20. század elejének art deco építészete sem kerülte el a szigetet. Erre talán a palermói tűzoltólaktanya (Palazzo Dei Vigili del Fuoco, Luigi Matteoni, 1936) a legszebb példa, szinte közvetlenül a Teatro Massimo mögött.
A laktanya mellett ugyanakkor egy másik, építészettörténeti szempontból jelentős épület is áll. A Tempio Munito Fortezza Mistica (Guiseppe Spatisano, 1939) szentélyként és a hadirokkantakat segítő szociális intézményként épült, immár a fasiszta építészet elvei szerint, akárcsak a monumentális postapalota (Palazzo del Poste, Angiolo Mazzoni, 1934), amelynek homlokzati kollonádja már csak a léptéke miatt is lenyűgözi az arra járót.
Az Építész Továbbképző Nonprofit Kft. eddig 15 alkalommal szervezett tanulmányutat Szicíliába e sorok írójának szakmai vezetésével. A következő út idén ősszel várható.
A cikket írta és a fotókat készítette: Rabb Péter
