A középkortól kezdődően építész mesterségünk szerves részét képezte egyfajta tanulmányutak végigjárása, ahol az akkor ismert világ álló építészeti tényeivel ismerkedhetett meg a szakmája gyakorlására készülő jelölt. Ez a vándorút akár évekig tarthatott, ahol az „utazó” nemcsak láthatta
Európa akkori építészeti kultúráját, de át is élhette – az éppen folyó építkezéseken munkát vállalva – annak genezisét is. Egy ilyen peregrinátiónak köszönhetjük a közékor első ismert „traktárusát” Villard de Honnecourt, 13. századi picardiai építőmester, ilyen utazásán készült vázlatkönyvét. Ez „műrajzok”, szabadkézi vázlatok, firkák, de néha arányhelyes tervrajzok gyűjteménye: a középkorkutatás Szent Grálja, amelynek vizsgálatával, annak a néhány odavetett – csak emlékeztetőül szolgáló – megjegyzésével, félmondatával küzd szakemberek hada, hogy megfejthessük a múlt elveszett tudását. Próbálunk rájönni, hogy hogyan voltak képesek mindazt véghezvinni, azokat a csodákat, amelyek – példának okáért – épp Villard korában születtek: a gótika katedrálisait.
Talán hasonló megismerési, tanulási vágy hajtja a mai kor architectosait, hogy hasonló tanulmányutakra menjenek. Hogy személyesen tapasztalják meg az építészet világának remek alkotásait. Még ha ez a személyesség a racionális megismerés szintjén a mai kor digitális világában elavultnak tűnhet is. Hiszen az internetről ömlik a szebbnél szebb fénykép, video-file panorámafelvétel HD-minőségben, olyan drónnal készült kép és mozgókép, amelynek elkészítésére a „gyalogos” utazó – készség híján – nem képes. Mellé kapunk magyarázó leírásokat laikus lelkendezéstől a tudományos elemzésig nagy mennyiségben. Ha egyénre szabott tájékoztatóra vágyunk, akkor a mesterséges intelligenciát rövidesen megkérhetjük, hogy a mi sajátos igényünkre szabva tartson idegenvezetést. Ezek a virtuális utazások a tudás szélesebb tárházát ajánlják fel, mint amit egyetlen ember kínálhat vagy kaphat a puszta ottléten keresztül. Mégis megyünk, hogy megtapasztalhassuk a VALÓSÁG luxusát. Mert ahogy az épület sem pusztán kő és fa, hanem tér és szerkezet is, az emberi befogadás is egyszerre tudatos és ösztönös: információban és érzelmekben egyaránt gazdag.
Sokszor hivatkozunk a hely szellemére: genius loci – ebben sűrűsödik a számunkra, építészek számára az építészet lényege, mely egyszerre racionális és érzelemgazdag, egyszerre megélt múlt és a jövő csírája. És ahogy a katolikusok számára Jézus egyszerre ember és Isten, úgy szétválaszthatatlan az architectura két (vagy több) oldala. Ezt megtapasztalni nem lehet digitális módon. Csak analóg módon. Ott a helyszínen, ahol egyszerre éljük át a tér fenségét, méretét és visszhangjait, színeit és árnyékait. Egyszerre látjuk és felmérjük léptékét, a faktúrákat és tagoltságot, halljuk visszhangjait és szagoljuk ódon kipárolgását. Ahol tudatunk és talán tudatalattink mesél ennek a szemmel és aggyal észlelt valóságnak a megélt és megértett komplexitásáról.
Vannak, akik temetik az építész szakmát a 21. században. Majd az MI mindent megold… Mi építészek valós tereket és szerkezeteket alkotunk, és nem csak az épület illúzióját áruljuk. Talán mi leszünk az utolsó „analógok”, akik összekötik az embereket – egy „szép új világban” – a megélhető valósággal. Küldetésnek ez épp elég.
Az európai kultúra egyik csúcsa: a középkori gótika születése.
Az építész-továbbképző egyik útja Franciaországba visz egy tematikus túrára, ahol lehetőség szerint időrendben igyekszünk végigkövetni az európai gótika születését, Franciaországi virágzását és elhamvadását. A BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszékén mi az építészet történetiségében hiszünk, ahol az építészeti forma a társadalom szellemi folyamatainak tárgyiasult kivetülése. Ennélfogva azok a folyamatok, melyek a gótika mint új stílus megszületéséhez vezettek, az akkori Európában szinte mindenütt létrejöttek, csak talán a „csillagok együttállása” épp a királyi Franciaországban eredményezte az új formák születését elsőként Il-de France és Picardia tartományokban. A „gótika szelleme” itt abból főzött, amit itt talált: a bencések zarándoktereit, épületplasztikáját, a normann hercegség vázas szerkezetiségét és bordás boltozatait, vaskos erődszerű nyugati toronypárjával és a ciszterek kifinomult absztrakt szimbolikáját: a geometria transzcendens jelentéseit és a fény dionüszoszi értelmezését. Tehát lényegében majdnem mindent megszült az elköszönő romanika, ami felsorolható a gótika ismérvei között. Azonban hiába van meg minden összetevő, hiányzik valami az új születéséhez. Ahogy a gótika nagy kutatói: Hans Janzentől Ervin Panowskyn át Elek Clifton Taylorig a „szellem katedrálisairól” beszélnek, úgy a gótikát nem az elemek összessége teremti, hanem az elemek közötti kapcsolatok, a rendszer, mely értelmet ad az elemeknek. Ahogy a kor teológiájának katedrálisa: a skolasztika épül fel, úgy épül fel a valós katedrális is köveiből. Ebben a teológiában már nem a rettenet uralkodik a végítélettől, a hiszek, mert hihetetlen paradoxonja, hanem az érdeklődés a körülöttünk lévő világ iránt: a természet csodájának megértésén keresztül imádni az Urat. Lassan ekkor a végítélet Krisztusa, az Isten fia helyében a fókusz áttevődik a szenvedő, földi létét értünk áldozó Krisztusra, az ember fiára. Ezért világítja meg mid több fénnyel a templom belső tereit, elsorvasztva a falakat, ezért színezi meg a természetben látható színekkel, ezért teremt átláthatóbb, egységesebb tereket, hogy mindent világítson át a fény, és ezért fonja egy rendszerré a szerkezeteket, és teremt kapcsolatot egymással a boltozat és az oszlopköteg, mert a természet egymásba fonódó összefüggéseit tekinti mintának.
Ennek a „gótikus programnak” a kibontakozása követhető végig lépésről lépésre az út során. A kronológia miatt talán többet utazunk, mintha csak a racionalitás diktálná a sorrendet. Ezért kerengünk Párizs körül. A prológ az útkeresés, az előzmény példája: a Saint-Martin des Champs szentélye, a gótikus francia szentély még kiérleletlen formája. Majd a korai katedrálisokat látogatjuk meg: a születés helyét, a Saint-Denis egykori bencés apátságot, Noyon, Laon és Sanlis katedrálisait, ahol még kitapinthatóak a román kori kötöttebb négyzetesen szerkesztett alaprajzai és darabosabb széttagoltabb formái (például a hatsüveges boltozatok kissé aszimmetrikus billegései). A korai fejlődés szintézisét Párizs Notre Dame-katedrálisa adja, mely mintája lesz minden további székesegyháznak Franciaországban.
A királyi Franciaország fejlődési vonalát egy pillanatra elhagyva egy másik kora gótikus vonalat követünk végig Le Mansban, Angersben és Bourges-ban, ahol az angol király akkori birtokán járva, a Plantagenet-gótikát hasonlíthatjuk össze a francia király stílusával, majd ezt követően a kiteljesedett, érett rayonnant gótikát láthatjuk meg Chartres, Reims és Amiens városaiban. Végül a lángnyelvekben elhamvadó flamboyant gótikával búcsúzunk a túrától Beauvais-ban és Rouenban.
Talán nem a legpompázatosabb köztük a ma már Párizs külvárosában található Saint Denis egykori apátsági templom. De az a tudat, hogy ez a gótika születésének színhelye, mégis különleges élménnyé avatja a hely meglátogatását. Több periódusával keretbe foglalja a születés és a kiteljesedés folyamatát. Jelentőségét tovább fokozza, hogy ez volt a Merovingok óta a francia királyok temetkezési helye a francia forradalomig. Ez a franciák „Székesfehérvárja” – csak kicsit hosszabb ideig. Nem mellesleg védőszentje az a Dénes vértanú, aki Párizs védőszentje, és akinek személyében sajátosan testesül meg a francia „néplélek” (már ha van ilyen), ahogy a levágott fejét (sikkesen) hóna alá csapva elballag ide – valamikor 250 tájé-kán –, hogy rendelkezzen: inkább itt temessék el. Sírja felett mártírium épül 313 körül, majd ezt megnagyobbítják száz évvel később. 632-ben bencés apátsággá alakítják, majd a Kis Pipin (posztumusz) építteti nagy méretű bazilikává 775-re. A ma is látható épület 1137-ben kezd épülni. Suger apát, aki VI. Lajos gyerekkori játszópajtása volt, majd királyként miniszterévé tette mint legbelső bizalmasát (helytartója is volt Franciaországnak – amolyan nádora –, amikor a király keresztes háborúba ment), teremti meg az első gótikus formát itt. Mintha ő lenne a katalizátora a mélyreható szellemi folyamatoknak. Benne egyesül tudás és látnoki érzékenység, amivel összeválogatja és összekapcsolja a burgundiai csúcsíveket a normann vázas szerkezetekkel és felhasználja ezeket az eszközöket a fényből font terek építészetéhez. Elsőként 1140-ig a nyugati homlokzatot építi át, majd 1144-ig a szentélyt. Majdnem 100 évig áll a templom „szendvicsszerkezetként” ahol a két gótikus épület-vég között a templom hajója és keresztháza még a Karoling- formákat őrzi. A nyugati homlokzatot uraló két torony kellően vaskos, hogy elegendő magasságba törjön. Vertikalitását fokozzák a falsarkok lépcsős támpillérei. Közöttük a falak tömörségét vakárkádok könnyítik fel. Ezt eddig a normann romanika is „tudta”. Az új, bátor gótikus gesztus a harangemeletek nagy lándzsaablakaiból képezett vázszerkezet, mely végképp szakít a falba nyitott nyílások „lyukarchitecturájával”. A tornyok ma aszimmetrikusak: az északi alacsonyabb, csonkább, mint a déli. Emberi beavatkozás következtében kellett lebontani: egy nem túl szerencsés kezű építész megpróbálta kiegészíteni és süveggel ellátni az északi tornyot, de stabilitását vesztette, és le kellett bontani még a középkori harangemeleteit is. A szentély átépítésében a bencések szentélykörüljárós, sugárkápolnás rendszere módosul: a korábban önállóan artikulálódó zarándok- kápolnák megsokasodnak és egymáshoz kapcsolódnak, kialakítva egy kápolnakoszorút. Ennek a koszorúnak a válaszfalait elbontva lényegében egy második körüljáró jön létre, csak karcsú oszlopok állnak ennek határán. A kápolnák külső falaiban szinte a földig érő hatalmas ablakok kaptak helyet, melyek mélyen be tudják világítani a szentély terét. A hatás annyira intenzív volt, hogy Suger apát is elégedetten vette tudomásul: működik a koncepció, még a Karoling-hajó is új életre kelt tőle.
1231-ben nyúltak az épülethez ismét, hogy a királyi nekropoliszhoz méltó, egységes stílusú épület jöhessen létre. Ekkor épül az érett gótika jegyeit magán viselő hajó és keresztház, valamint a szentély gádorfala is átépül a belső tér egysége végett. Itt már a kötetlen téglalap alaprajzú boltmezők felett egyenes záródású, csúcsíves keresztboltozatok magasodnak, nem nehézkes négyzetes alaprajzi háló feletti hatsüveges boltozatok, mint a korai katedrálisoknál. A belső homlokzat is levetette felesleges elemeit: elhagyják a teljesen használhatatlan oldalkarzatot, empóriumot, mely kizárólag a főhajó boltozatát volt hivatott támasztani a romanika építészeti rendszereiben. Ezzel kialakul a szokásos háromemeletes belső homlokzat. Alul a mellékhajó árkádsora, felette trifóriumsáv (törpegaléria a mellékhajó padlásterét letakarva) és bazilikális ablakok. Ezek az ablakok immár támasztól támaszig helyettesítik a falat, alosztásuk igazi geometrikus rúdmérmű. Ezek még emlékeztetnek a mérművek eredetére: a rudaknak még megvan a lábazata, fejezete a vállaknál, ahogy a nehézkesebb román kori ikerablakok törpepilléreinek és oszlopainak is volt ilyen, de már valószerűtlenül karcsúak. Hasonlóan karcsú mérművé váltak a trifórium árkádelemei is. Ablakok és a trifórium vonatkozásában jön létre a két alrendszer egyesülése, mivel a két rendszer függőleges elemeit egymáshoz illesztették, egységes rácsfelületet eredményezve. Az egység fokozását szolgálja, hogy a mellékhajó tetőidomának alkalmas megválasztásával lehetőség nyílt a trifórium eddig tömör hátfalának ablakkal helyettesítésére. Lényegében létrejön egy teljes rácsfelület a mellékhajó felett, mely még „emlékezik eredetére”, tagoltságában megtartja a trifórium és gádorablak elkülönítését. Így fonódik össze egyik szerkezet a másikkal, ahogy a boltozati bordák is közvetlen folytatásai lesznek az oszlopkötegek különálló tagozatainak.
Ezt a tagoltságot a francia katedrálisgótika „haláláig” megtartotta: a roueni késő gótikus ablaktrifórium rendszere is ugyanezt a képet mutatja, csak immár valódi kőrácsként. Ha nem tudjuk, milyen elvek mozgatják a formát, nem értjük, hogy miért van az ablaknak az alsó harmadában az a mérműívsor. Pedig csak pontosan megfelel a „szellem katedrálisával” szembeni skolasztikus követelményeknek. Aquinói Szent Tamás írja a helyesen szerkesztett érvelésről: a szükséges és elégséges gondolatok és érvek megfelelően kapcsolódnak össze, mindvégig megtartva saját karakterüket.
Persze felmerülhet a kérdés, hogyan érvényesülhet a legmagasabb teológia az építés folyamatában, nem lévén internet. Semmi okunk feltételezni, hogy a kor építőmesterei ne lettek volna fogékonyak ezekre a gondolatokra. Nyilván nem számítógépes játékokkal és valóságshow-k nézegetésével merültek el a virtuális valóságban, hanem mint városlakó emberek meglátogatták az ez idő tájt megszülető egyetemek nyilvános vitáit, ahol a teológia professzorai tették közzé gondolataikat. Bár nem tudjuk Suger apát építészének nevét, de biztosak lehetünk abban, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy méltó partnere lehessen a megrendelőjének, amikor ezek a pallérozott elmék kifejezték elképzeléseiket. Az építésznek nem csak akkor, de ma is – mind a fizikai, mind a szellemi valóságban – jártasnak kell lennie.
Daragó László DLA
egyetemi docens
Építészettörténeti és Műemléki Tanszék
Farkas Imre és Daragó László DLA fotói
